FőképA progresszív rock/metal egyik legeredetibb bandája, a lengyel Riverside idén hivatalosan is megjelentette kislemezét, amelyet a tavalyi, jubileumi koncertsorozaton terjesztettek (és játszottak). A mindössze három tracket tartalmazó EP a maga csaknem 33 percével annyira tartalmas és színvonalas, mint más zenekarok számára egy komplett nagylemez és ahogy ez progresszív körökben olykor viccesen elhangzik, olyan sok téma, vagy akár hangjegy is előkerül itt, amit más zenekarok egész pályájuk során nem játszanak le. A jubileumi hangzóanyag nem marad le minőségben a korábbi kiadványok mellett, és természetesen ezúttal is egy megkapó Travis Smith-féle borító jár hozzá.
 
Ezúttal sincs szó önismétlésről, viszont megint sikerült olyan megdöbbentő új fogásokat hozzáadni a zenéhez, amikre abszolút nem is számítanánk. Tulajdonképpen én már az előző korong esetében is arra jutottam, hogy a srácok bizonyára eladták a lelküket, hogy cserébe kifogyhatatlan kreativitást kapjanak, hiszen ott is olyan hangszerekkel és megoldásokkal kísérleteztek, amelyek egyáltalán nem egyértelműek és végképp nem jellemzőek ebben a stílusban. Bár a progresszív zene szerintem többek közt a határok feszegetéséről szól, a legtöbben mégis csak a műfaj adott keretein belül mozognak, míg a Riverside csak a stílus alapvető kellékeivel él, ám emellett rendre használ fel merészebb ötleteket is.
 
A szuperlatívuszok és általánosítások után lássuk, konkrétan mit is tud ez a kiadvány. Nos, sokkal többet, mint azt ránézésre mutatná: az elsőre háromdalos maxi helyett egy hosszúra nyújtott eposzokat tartalmazó, roppant hangulatos hallgatnivalót kapunk, amely egyszerre összetett és technikás is.

A „Goodbye Sweet Innocence” egy atmoszférikus felvezetéssel indít és sok olyan zenei megoldással él, mint a frontember Lunatic Soul nevű projektje. A dal maga belassult, kicsit melankólikus és nagyon szép, gyönyörű gitáros díszítésekkel és dallamokkal operál, hangulatilag és zeneileg is fokozatosan épül fel, és a megbonyolított instrumentális betét sem hiányozhat belőle.

A második darab a szintis átvezetés után szintén instrumentálisan, hard rockosan indul síró gitárral és egyebekkel, majd megbonyolódik az egész és innentől folyamatosan változik, alakul. A gitáros a tőle megszokott csodaszép melódiákat és szólókat hozza, Mariusz Duda pedig olyan hangon is énekel, ahogyan eddig még nem hallhattuk: jellegzetes finom, érzelemdús énekén és karakteresebb megnyilvánulásain túl itt egy ponton egész magas tartományokba is elmerészkedik, ami az álomszerű zenével együtt egyszerre félelmetes és megkapó. A dal végén pedig a zenészek megint elborulnak és Dream Theater-i komplexitású rögtönzéssel zárják az egészet.
 
A „Forgotten Land” sem egy vidám dalocska, egészen különleges hangulata van. Leginkább az énekre épül, ami itt is elég változatos, a zene mintha csak csendben követné eleinte, majd egy repetitív témával ezt is felejthetetlenné teszik és végül a hangszerek elcsendesedésével és a szintetizátor idegen zajaival visszatérünk a csendhez, amiből az első dal kikerekedett. 

Lehet, hogy csak elfogult vagyok, de szerintem a Porcupine Tree és az Opeth mellett a lengyelek a legjobbak ebben a műfajban, de ha még ez túlzás is, az mindenképp kijelenthető, hogy  mesteri ez a mű is, ahogy a Riverside korábbi munkái is páratlanok és értékesek. Jellegéből fakadóan nem ajánlható minden állapotban, ahogy a többi lemezük sem, de véleményem szerint könnyű ráhangolódni és aki szereti az érzelemdús, kicsit szomorkás, hangulatos zenéket, az bátran próbálkozzon akár ezzel az anyaggal is.
 
Az együttes tagjai:
Mariusz Duda – basszusgitár, ének, akusztikus gitár
Piotr Grudzinski – gitár
Piotr Kozieradzki – dobok
Michal Lapaj – billentyűk, hammond orgona, theremin
 
A lemezen elhangzó számok listája: 
1. Goodbye Sweet Innocence
2. Living in the Past
3. Forgotten Land
 
Diszkográfia: 
Out of Myself (2003)
Voices in My Head (2005)
Second Life Syndrome (2005) 
Rapid Eye Movement (2007)
Anno Domini High Definition (2009)
Memories In My Head (EP) (2011)