FőképKategória: szépirodalom


A BUMERÁNG-TÉGLA

Aznap nagyon rossz passzban voltam. Rosszkedvem volt, minden zavart. A rendelőben csak panaszkodtam, és így persze nem igazán jutottunk előbbre. Utáltam mindent, amit csináltam, mindent, amim van. Leginkább magammal voltam haragban. Akárcsak abban a Papini-elbeszélésben, amelyet Jorge olvasott fel nekem, aznap én is azt éreztem, hogy „nem tudom elviselni önmagamat”.
– Én egy hülye vagyok – mondtam neki (vagy csak úgy saját magamnak). – Egy nagy hülye… Azt hiszem, utálom magam.
– Akkor ennek a rendelőnek a fele népessége utál téged. A másik fele pedig elmesél egy történetet.

Volt egyszer egy ember, aki egy téglával a kezében járta a világot. Elhatározta, hogy valahányszor feldühíti valaki, jól megdobja a téglával. A módszer ugyan kissé erőszakos, de hatékonynak tűnik, nem?
Történt egyszer, hogy találkozott egy nagyon fölényes barátjával, aki pökhendien beszélt vele. Elhatározásához híven emberünk fogta téglát, és hozzávágta.
Nem emlékszem, eltalálta-e vagy sem. Ámde ezek után nagyon macerásnak tartotta, hogy mindig menni kell, hogy fölvegye a téglát. Elhatározta, hogy tökéletesíteni fogja a „Téglás Önvédelmi Szisztémát”, ahogy ő nevezte. Méteres hosszúságú kötélre erősítette a téglát, és úgy ment ki az utcára. Ennek köszönhetően a tégla nem megy túl távol tőle, gondolta, ám rájött, hogy az új módszerrel is hamar meggyűlik a baja: egyrészt az ellenszenve tárgyát képező személynek egyméternyire kell állnia tőle, másrészt ha eldobja a téglát, vigyáznia kell, nehogy elengedje a kötelet, ami ráadásul sokszor összegabalyodik, csomó lesz rajta, és megint csak fáradsággal jár, hogy kibogozza.
Akkor emberünk kieszelte a „III. számú Téglás Önvédelmi Szisztémát”. A tégla maradt, ám kötél helyett ezúttal rugó került a rendszerbe. Most aztán többször is el lehet dobni a téglát, mert majd magától visszajön, gondolta az emberünk.
Ahogy kilépett az utcára, és elszenvedte az első sérelmét, eldobta a téglát. De elvétette a célt, mert ahogy működésbe lépett a rugó, a tégla visszajött, és pontosan fejen találta az emberünket.
Megint tett egy kísérletet, és újból eltalálta a tégla, mert rosszul mérte föl a távolságot.
A harmadik dobás azért nem sikerült, mert túl korán hajította el a téglát.
A negyedik igen különösre sikeredett, mert miután elhatározta, hogy hozzávágja a téglát áldozatához, rögtön meg is akarta őt kímélni féktelen dühétől, úgyhogy megint csak az ő fejének repült neki a tégla.
Jókora dudor keletkezett rajta…
Sohasem derült ki, miért nem dobott meg ezután senkit a téglájával: talán a kapott ütések miatt, vagy talán azért, mert megváltozott a hangulata.
Minden dobás célpontja saját maga lett.

– Ezt a mechanizmust retroflexiónak nevezzük: az a lényege, hogy a másik embert önkéntelenül megvédjük saját agressziónktól. Valahányszor ezt tesszük, gátat vetünk agresszív és ellenséges energiánknak, mielőtt a másik emberhez eljutna, mi magunk állítunk elé sorompót, amely nem egyszerűen megakadályozza az ütközést, hanem visszapattintja az energiát. Így aztán az összes harag, rosszkedv, agresszió, ami bennünk van, ellenünk fordul, vagy ténylegesen autoagresszív viselkedési módokban (önsebzés, falánkság, kábítószer-fogyasztás, ok nélküli kockázatvállalás), vagy leplezett emóciók és érzelmek formájában (depresszió, bűntudat, szomatizálás).

Nagyon valószínű, hogy az utópisztikusnak mondható „megvilágosodott”, ép elméjű és erős emberi lény sohasem gerjedne haragra. Nagyon hasznos lenne számunkra, ha sohasem dühödnénk be, mindazonáltal ha egyszer elönt bennünket a méreg, a harag vagy a bosszúság, akkor az egyetlen módja, hogy megszabaduljunk tőle, ha kiadjuk magunkból, és cselekvéssé alakítjuk át. Ellenkező esetben csak annyit érünk el, hogy előbb vagy utóbb önmagunkra fogunk haragudni.

A Kiadó engedélyével.