FőképAmikor már az aszfalt is felolvadt a tűző napon, és a fülledt, miazmás hőségben a Lucchini gyár kéményei által kiokádott füst terjengett az ember feje fölött, a Sztálingrád utcaiak mezítláb jártak le a tengerhez. Csak át az úton, aztán máris hasast ugrottak a tengerbe.
Annát és Francescát soha nem látta senki kijönni a vízből. Nézni is ijesztő volt, ahogy egymás mellett kiúsztak az utolsó bójáig. Egyszer átmennek Elbára – persze úszva, mondták –, és soha többé nem jönnek vissza.
A húszévesek strandolás előtt nagy körökben a bár előtt gyülekeztek. Csapatostul jártak, és a csapat rendszerint valami elemi dolog körül szerveződött: a házszám, ahol laktak, hogy mennyire kemény munkát végeztek, hogy milyen drogot fogyasztottak, és végül, hogy melyik focicsapatnak szurkoltak.
Ők nem rohantak mindjárt a vízbe, mint a tizenhárom évesek. Előbb egy fröccs, egy slukk, egy parti póker. Széles mellkas, kidolgozott hasizom, vagy éppen hatalmas, domború has. Valóságos olümposzi istenek. Míg öccseik odavoltak egy megbuherált kipufogódobért, a diszkóért,
ahová nem tehették be a lábukat, ők hangjuk és öklük erejénél fogva királykodtak böhöm nagy, spoileres batárjukon, amellyel szombat esténként – lehúzott ablak mellett, kikönyökölve – százkilencvennel száguldoztak.
A lányok is ráhajtottak. Főként akkor, ha egy Alessio-féle alfa-hím tűnt fel a színen. A nyár volt az alkalom, a magamutogatás a „kifutón”, az
öltözőkabinok közt, kibontott hajjal. Már annak, aki megengedhette magának, megvolt hozzá az életkora és a teste is. Szerelem a kabin homályában. Ész nélkül, óvszer nélkül, és aki teherbe esett, és a fiút meg tudta fogni, azé volt a diadal.
– Nem sokat kell már várnunk – duruzsolta egymásnak Francesca és Anna. Ha egy nagylány megjelent a strandon egy szuper motor nyergében, gondolatban lelökték az ülésről, és elfoglalták a helyét.
– Nem sokat kell már várnunk – mondogatták, amikor szombat este a lányok csillámporos arccal, ajkukon szájfénnyel, tűsarkúban vonultak a szórakozóhelyekre, és ők otthon maradtak, ruhákat próbálgattak bömbölő zene mellett.
Még nem jött el az ő idejük. Majd ha tizennégyévesek lesznek.
Együtt vetették magukat a habokba, ha egy komp elhaladt, és a tenger komolyabb hullámokat vetett. Már egypár éve téma voltak a bárban,
a nagyobb fiúk asztalánál: az általános vélemény szerint nem rossz kis bőrök voltak. Várd ki, hogy megnőjenek, majd meglátod.
A tizenhárom, majdnem tizennégy éves Anna és Francesca. A barna meg a szőke. Lenn a strandon, a sok fiú között, ez a két szempár, ez a két test, amely a vízben visszatért egy korábbi állapotba, a semleges, néma és ujjongó testébe. Azzal szórakoztak, hogy elhalászták a labdát, épp abban a pillanatban, amikor valamelyik fiú kapura lőtt volna. Leszúrtak két botot a homokba, az volt a kapu. És egy gólt jelző lobbanás.
Futottak a zsúfolt strandon, szembe–szembefordultak, úgy nézték egymást, megfogták egymás kezét. Tudták, hogy a természet az ő oldalukon áll, tudták, micsoda erőt jelent. Bizonyos közegben ugyanis egy lánynál csak a szépség számít. És ha nyomi vagy, akkor neked lőttek. Ha a fiúk nem írják föl az udvarban az oszlopokra a neved, és nem dugdosnak neked üzeneteket az ajtórés alá, senki sem vagy. Tizenhárom évesen
legszívesebben meghalnál.
Anna és Francesca jobbra–balra szórták mosolyukat. Nino, aki a nyakába szokta őket ültetni, a tarkóján érezte nemi szervük melegét. Massimo, mielőtt belehajította volna őket a vízbe, csiklandozta és harapdálta őket. Mindenki szeme láttára. És ők boldog–boldogtalannak megengedtek mindent, a legkisebb görcs nélkül, gondolkodás nélkül. Így, ország-világ előtt, bárki szeme láttára.
De nem ők voltak az egyedüliek, akik úgy érezték, testük átalakulóban van. A nyomik is, az olyan bányarémek, mint a törülközője menedékében gubbasztó Lisa, ők is szerettek volna mindenki előtt hempergőzni a parti homokban, és aztán lélekszakadva berohanni a vízbe.
Abban, ahogyan Anna és Francesca futott, karokba, mosolyokba, teniszlabdákba ütközve, félig kioldódott bikinifelsőben, volt valami kihívó. És aki csak nézte őket, az irigyelte azt a mellet, azt a feneket, a szemérmetlen mosolyt, mely azt üzente: én létezem.
A sekély vízben a homok algával keveredett, péppé vált. Futottak, a szőke meg a barna, a tengerben. Érezték, hogy férfiszemek tapadnak
rájuk. Éppen ezt akarták, hogy nézzék őket. Pontosan maguk sem tudták, miért. Minden jel szerint játszottak, de komolyság is volt benne.
A barna meg a szőke. Ők ketten, mindig és csakis ők ketten. Amikor kijöttek a vízből, úgy fogták egymás kezét, mint akik együtt járnak. És együtt mentek a bár mosdójába is. Föl-le vonultak a strandon, előbb az egyikük, majd a másikuk fordult hátra, ha valamerről elismerő szót kaptak. Lehengereltek a szépségükkel. Erőszakkal éltek vele. Míg Anna időnként odaköszönt egy-egy nyominak, Francesca soha nem köszönt, soha nem mosolygott. Csakis Annára.
2001 nyarát senki sem felejti el. Anna és Francesca számára valójában az Ikertornyok leomlása is annak az izgalomnak a része volt, amelyet amiatt éreztek, hogy felfedezték, testük átalakulóban van. Most már csak egy redőny maradt lehúzatlanul. Csak egy férfi izzadt az erkélyen, kezében távcsővel.
Enrico egyre csak lánya szőke fejét kereste a hullámokban, a többi röplabdázó, focizó, teniszező fiatal test között. Karoknak, melleknek és
lábaknak abban az összevisszaságában Francesca felsőtestére irányította a lencsét, ráélesített, és valami állati riadalommal figyelte a mozdulatait ott a tengerben.
Francesca vizes hajfürtökkel borított hátát. Gömbölyű fenekét: amit nézni sem volna szabad, egyáltalán, soha senki sem nézhetné. Enrico viszont nézte, és folyt róla a veríték. Ezt a karcsú, tökéletes testet, amivé a lánya fejlődött, egyik pillanatról a másikra, mindenki szeme láttára.

A Kiadó engedélyével.