Főkép

ekultura.hu: Az Ön nagyapja, Kúnos Ignác neves turkológus volt. Mennyiben határozta meg a családi háttér, hogy Ön is a nyelvek felé forduljon?
Kúnos László: Ezt nehéz megmondani. Valószínűleg közvetlenül nem, de közvetett módon számított, hogy ilyen környezetben nőttem fel. Nem ismertem nagyapámat, mégis a könyvei között, és a szüleimen keresztül az ő emlékével és az életének a tudásával nőttem föl. Közvetlen bátorítást viszont nem kaptam, és érdekes módon – a családom ugye orvos család; apám kardiológus volt, bátyám is orvos lett – az a fiatalkori hatás, amely az embert érni szokta, engem ilyen irányból ért, és bizonyos módon a valami másnak az akarása sodort fokozatosan a bölcsészetek irányába. Meg egy nagy hatású gimnáziumi magyartanár.
 
Így jutottam a bölcsészkarra, és akkor még nem arra készültem, hogy elsősorban fordítani fogok, inkább az irodalomtörténet érdekelt, abból is a régi magyar irodalom. Magyar-angol szakos voltam az egyetemen. És aztán a végzés közelében, amikor alkalmam nyílt az Európa Könyvkiadónak lektorálni könyveket, akkor kezdtem el közeledni efelé, és egy tőlük, az Európától kapott próbafordítás és az azt követő, biztató szerkesztői megjegyzések következtében kezdtem el egyre intenzívebben fordítani.
 
ekultura.hu: Mi adta meg a lökést, hogy a skandináv nyelvekhez forduljon, tehát ne az angolhoz?
Kúnos László: Tulajdonképpen egy diákkori hiányérzet miatt történt, amiatt, hogy csalódtam a választott tárgyaim egyetemi oktatásában, azok egyetemi közegében. Érdekes módon elsősorban a magyar szakon, ahova pedig a legtöbb várakozással mentem. Nagyon átpolitizált közeg volt, és azt láttam, hogy nem a szakmai kiválóság a legfontosabb, hanem sok más egyéb szempont.
 
Tehát űr támadt körülöttem, és amikor észrevettem, hogy meghirdetnek egy kezdő norvég tanfolyamot, tényleg csak puszta kíváncsiságból mentem el, és ott ragadtam. Ott ragadtam, mert olyan volt, mint amikor megnyílik az ember előtt egy kapu, amely mögött hihetetlenül gazdag kultúra és irodalom van, amiről korábban szinte semmit nem tudtam. Úgyhogy harmadik szaknak föl is vettem az akkor induló skandinavisztikai tanulmányokat, és ennek azóta is örülök.
 
ekultura.hu: Eléggé nagy neveket fordított. Készített kritikai kiadást a Matúra sorozatba is. Milyen érzés ezeket a nagy neveket magyarra áttenni?
Kúnos László: Nagyszerű érzés. Egyrészt az, hogy az ember a fordítói pályája során eljut odáig, hogy ilyen művekhez egyáltalán hozzá merjen nyúlni. Hogy a megbízók megbíznak bennem, és felajánlják ezt a munkát, másrészt, hogy bennem is összegyűlt már annyi tapasztalat, hogy ehhez hozzá merjek nyúlni. Bizonyos értelemben kétségtelenül szerencsés is voltam, hiszen a pályája elején a legtöbb fordító kisebb munkákkal, novellákkal kezdi. 1974-ben váratlanul Nobel-díjat kapott két svéd író, Eyvind Johnson és Harry Martinson. Ez hirtelen nagy feladatot lökött elém: Johnsonnak egy fontos történelmi regényét, a Rózsák és lángokat. Ez volt az első regényfordításom. Egy teljes évig dolgoztam rajta, nagyon lassan, és nagyon sok háttérmunkával.
 
Igazából ennek a visszajelzései döntötték el, hogy ezt most már lehet, vagy szabad csinálnom. A műfordító szerencséje továbbra is kísért – szerencsén itt a jó szerzőket értem –, hiszen elkezdtem az egyik legnagyobb, akkor még élő klasszikus, Ingmar Bergman forgatókönyveit fordítani, és ez végigkísérte az egész életemet, és magába foglalta az ő egész alkotói pályafutását is. Különösen szerencsésnek mondhatom magamat, hogy amikor az aktív filmrendezést abbahagyta, akkor teljes kapacitásával és energiájával az írás felé fordult. Nagyszerű könyvek egész sorát írta meg élete utolsó két évtizedében.
Nagy szerencse az is, hogy egy másik, élő klasszikust, Per Olov Enquistet is fordíthatom.
Ebbe a sorba, a szerencsébe tartozik az a két klasszikus, 19. századi drámaíró, a norvég Ibsen és a svéd Strindberg, akiktől sok drámát fordítottam. Sokat először, sokat meg újra.
 
ekultura.hu: Melyik mű jelentette a legnagyobb kihívást?
Kúnos László: Ez nehéz kérdés. Elüthetném a választ azzal, hogy mindig éppen az, amelyiken dolgozom. A fordítás tulajdonképpen abból áll, hogy az ember kinyitja a könyvet és rögtön problémákkal találja szembe magát, és ez így megy egészen addig, amíg be nem fejezi. Persze ezek nem egyforma súlyú problémák.
 
Fordítottam egészen korai szerzőket is, például Ludvig Holberget, aki Moliere kortársa, norvég drámaíró volt, nála az archaizálás kérdéseivel találtam szembe magamat, aminek a megoldása sok fejtörést okozott, és nemcsak az archaikus nyelvhasználat, hanem ennek ötvözete az akkori plebejus nyelvhasználattal. Hogy ez ma hogy szóljon, mit szabad és mit nem szabad: ezek nehéz kérdések, de igazából az összes drámafordításomban ezzel kellett szembesülnöm, vagyis megtalálnom azt a nagyon keskeny mezsgyét, ahol még hű vagyok az eredeti darabhoz, de közben ezen a keskeny mezsgyén megfelelek egy mai színház elvárásainak is, hogy érthető, beszélhető nyelvet produkáljak, ami azonnal befogadható.
 
Aztán előfordult az is, hogy koprodukcióban dolgoztam, a különleges feladat miatt. Nem tudok verselni, vagy inkább azt mondanám, hogy amatőr szinten tudok. Úgyhogy Ibsen két legnagyobb verses drámáját közösen vállaltuk el Rakovszky Zsuzsával, akivel szinte diákkorunk óta ismerjük egymást. Nagyon izgalmas munka volt. Mindkettő, a Brand és a Peer Gynt is nagyon nehéz szöveg, a maga módján archaikus is, népies is, bölcselkedő is, ironikus is, és hát nagyon sajátos dán-norvég nyelven és érdekes versképletben íródott mindkettő.
 
Úgy dolgoztunk, hogy elkészítettem egy olyan prózai változatot, amely a lehető leghűségesebben bontotta ki a szövegben rejlő összes jelentést. Mivel verses szövegről van szó, itt jelentésárnyalatok és alternatívák is szóba jönnek. Ezeket igyekeztem kihámozni, és tényleg ez a jó szó: a „kihámozás”, mert ugye nem lehetett eddigi fordításokra támaszkodni, hiszen minden fordítás – akár a magyar, akár a német vagy az angol – valamilyen értelmezés is. Az eredeti szövegből kellett kiindulni – nem is vettem elő egyetlen korábbi fordítást sem, hogy ne zavarjanak –, azt kellett felfejteni és jelezni a társfordítónak, hogy milyen hosszúságú, milyen ritmusú, milyen rímképletű sorokról van szó, hogy amennyire lehet, kövessük az eredetit. Így született ez a két fordítás.
 
Ez az egyedüli munkám, amit merek dicsérni, mert végső formájában Rakovszky Zsuzsa tollából származik. Bámulatosan tette versbe azt, amit prózában feltálaltam neki.
 
ekultura.hu: Melyik nagyobb felelősség: klasszikusokat fordítani vagy maiakat?
Kúnos László: Én azt gondolom, hogy ezt mindig a mű értéke határozza meg, vagyis hogy mennyire gondolom azt valamiről, hogy jelentős mű. Persze azt is meg kellene tudni mondani, mi az, amit az ember „jelentősnek” tart. Azt gondolom, hogy ezt a műben rejlő gondolatok súlya és a megformáltságuk nívója határozza meg.
 
A fordítói felelősség tehát más és más. Bergmant ugyanolyan levett kalappal és tisztelettel közelítettem meg, mint Ibsent. Hasonló súlyú és nagyságú szerzőkről van szó. Az, hogy az egyik a kortársunk, a másik pedig már száz éve meghalt, másodlagos szempont.
 
ekulutura.hu: Ön abban a rendkívüli megtiszteltetésben részesült, hogy amikor Per Olov Enquist itt járt, nyilvánosan megemlítette, hogy mennyire jók a magyar fordításai, és megköszönte Önnek a munkáját. Mi jelent nagyobb örömet a fordításban: egy ilyen visszajelzés, vagy maga a munka?
Kúnos László: A munka, mint tudjuk, folyamatosan a kínlódás és kihívás furcsa keveréke, de, természetesen, ha jó megoldások születnek, nagy öröm is. A második lépcső – ami szerintem még ennél is fontosabb – az, amikor a megszületett produktumot, hogy úgy mondjam, a közönség elfogyasztja. Ha ez nem történne meg, a dolognak természetesen nem lenne értelme. Minden szerző és minden fordító mélyen áhítja ezeket a visszaigazolásokat: hogy a mű el lett fogyasztva és tetszett. És minél közelebb áll a fordítóhoz egy adott munka, annál jobban örül, ha visszaigazolást kap.
 
Ennek több síkja van, ahogy olvasó is sokféle van. Van az a visszaigazolás, ami a nem szakmabeli közönségé, akik egyszerűen csak szeretnek olvasni vagy színházba járni. Ott a nagy dicséret általában az szokott lenni, amikor utólag kiderül, hogy: „Jé, ezt te fordítottad? Észre se vettem, hogy ezt nem magyarul írták.” És akkor az ember elégedetten konstatálja, hogy ezt a célt sikerült elérnie.
 
A legnagyobb elismerés mégis a szakmabeliek elismerése: a többi fordítóé, és mindenekelőtt az íróké. De nem a külföldieké, hanem a magyar íróké. Azt gondolom, hogy a szakmának az írók, méghozzá a jó írók az igazi nagymesterei. Kicsit rituálisan úgy mondhatnánk, hogy ez olyan, mint egy lovaggá ütés. Emlékszem még, hogy a hetvenes évek végén valakinek a társaságában az utcán összetalálkoztam Mándy Ivánnal, akit addig személyesen nem ismertem. A rövid beszélgetés során kiderült, hogy én vagyok az, aki ezt vagy azt fordítottam, mire ő a hüvelyk és a mutató ujját összeérintve O-t formált a kezével, a jó minőséget jelezve. Tulajdonképpen nem is a fordításnak, hanem magának a műnek szólt az elismerés, de olyan öröm volt, olyan visszajelzés, ami felejthetetlen.
 
Ilyenben volt párszor részem, és azt gondolom, hogy Enquist gesztusa nagyon szép gesztus. Azért örülök neki, mert tudom, hogy nem udvariaskodott, hanem hallotta az író, újságíró, meg egyéb ismerőseitől, akivel beszélgetett, és ezért ez nagyon jólesett.
 
ekultura.hu: Ha már szóba került a szakma, mielőtt a Corvina Kiadó igazgatója lett, Bart Istvánnal dolgozott együtt, aki nemcsak fordító, de fordítás-elmélettel is foglalkozott, és a felesége ugyancsak foglalkozik fordítás-elmélettel. Fontos volt, hogy vele együtt dolgozhatott? Adott ez Önnek valamit?
Kúnos László: Igen. Bart István, évtizedek óta a barátom, és ő volt az első szerkesztőm. Amikor elkezdtem dolgozni, ő már gyakorlott műfordító és az Európa szerkesztője volt, és tulajdonképpen azt hiszem, az ő véleménye csinált belőlem fordítót. Apróságokat, elejtett szavakat értek ezen, amikor az ember látja, hogy szakmabelinek, céhbelinek kezdik-e tekinteni vagy sem. A fordítás-elméletnek ehhez nincs köze, a gyakorlatnak viszont annál inkább. Az akkori munkamenet az volt, hogy az ember írógéppel dolgozott, és egy gépelt, sokszor javított, végső változatot nyújtott be a kiadónak, és azt a szerkesztő megszerkesztette. Fontos volt, elő is volt írva, hogy nagy sortávolságot kell hagyni, és erre azért volt szükség, hogy a szerkesztő bele tudja írni a javításait. Utána visszakaptam ezeket a megszerkesztett kéziratokat. Egyrészt azért, hogy döntsem el, egyetértek-e a javításokkal, hagyjam jóvá – persze egyetértettem, hiszen kitűnő szakember, tapasztalt fordító javításairól volt szó –, másrészt pedig azért, hogy tanuljak belőle. Tanultam is.
 
Olyan volt ez, mint egy fordítói iskola, erre ma is nagyon nagy szükség volna. Amikor fordítók képzéséről beszélünk, akkor igazából az ilyen képzés a legfontosabb: hogy egy tapasztalt, magyar szövegeket gondozó szerkesztő kommentálja az ember fordításait, és gyomlálja, meg javítgassa a szövegeket.
 
ekultura.hu: Kiadóvezetőként tud-e tenni valamit azért, hogy ez megtörténjen?
Kúnos László: Igyekszem, amennyi belefér az időmbe. Szerkesztő kollégáim – nem vagyunk sokan, de akik vagyunk – mind nagyon tapasztalt szerkesztők. Nem sok fordítást adunk ki a Corvinánál, de amit kiadunk, azt ilyen szemmel gondozzuk, és én is és a kollégáim is bizony ugyanígy javítgatjuk a fordításokat – most már nem tollal, de így is követhető módon –, és remélem, hogy ez termékeny viszony a fordítókkal. Nem bántani akarjuk egymást, hanem javítani a szöveg minőségét.
 
ekultura.hu: Sokszor előfordul, hogy a kiadók svéd írókat nem svédből, hanem angol fordításból fordíttatnak le. Ez mennyire szerencsés eljárás?
Kúnos László: Én ellenzem. Minden nyelvnél ellenzem. Lehetnek persze kivételek, lehetnek olyan ritka nyelvek, amelyekhez nincs jó fordító. Ha egy ritka nyelvből nincs megfelelő szinten dolgozó fordító, akkor lehet kompromisszumot kötni, de elvben azt mondom, hogy nem helyes. Azt gondolom, hogy az eredeti nyelvből kell dolgozni, és nagyon jól kell azt a nyelvet, azt a kultúrát ismerni, hogy az ember hitelesen tudjon fordítani.
 
Ez néha lehet több lépcsős munkafolyamat is. Épp az előbb beszéltünk Ibsen két verses drámájának fordításáról, ahol a végső szöveg előállítója nem ismerte az eredeti nyelvet, de ebben az esetben – tekintve, hogy mondatról mondatra közös munka volt – a két fordító egynek számít. Versfordítás esetében ez gyakori. Régebben bevett gyakorlat volt. Íratlan szabály, hogy verseket költők fordítsanak. Orbán Ottó válogatott műfordításai három hatalmas kötetben jelentek meg. Legalább húsz nyelvből fordított, pedig nem tudott húsz nyelven. Mégis nagyon jó fordítások.
 
ekultura.hu: Van-e még olyan kihívás, ami fordítóként érdekelné?
Kúnos László: Igen, több is van. Természetesen a két nagy drámaíró, akiket eleven szerzőknek érzek. Van még olyan művük, amit szívesen fordítanék vagy újrafordítanék, és úgy érzem, a Bergman-életmű is sok mindent tartogat még. Nem főműveket, de nagyon sok olyan szöveget, amelyek nem feltétlenül irodalmiak, hanem naplószerű vagy műhelyszerű szövegek. A kortárs irodalmat is megpróbálom folyamatosan követni, és mindig örülök, ha jelentős mű, ha olyan típusú szöveg vagy könyv kerül a kezembe, ami izgalmas fordítói feladat.
 
A fordítói élet nehézségét inkább abban látom, hogy átalakulóban van az egész könyvtermelő kultúra, mind az előállítói, mind a fogyasztói oldalról, és egyre kevésbé tud működni az a struktúra, amelyik eddig működött. Ez nehéz kérdés. De nem fordítói szakmai kérdés, hanem általában a kultúra problémája, hogy lesznek-e még könyvek, lesznek-e olvasók, vagy lesznek-e ilyen jellegű beszélgetések… hogy a szöveg minősége egyáltalán szempont lesz-e még.
 
ekultura.hu: Ha most újra kellene kezdenie, ismét könyvekkel foglalkozna, vagy inkább folytatná a közvetlen családi hagyományt, és orvosnak menne?
Kúnos László: Ez is nehéz kérdés. Ugyanavval a dilemmával kellene szembenéznem, mint ifjúkoromban. Azt gondolom, hogy valahol minden ember egész életében szeretne valami olyasmit csinálni, amivel az embertársait segítheti. Az orvosi pálya erről szól, közvetlenül és áttételek nélkül. Minden egyéb pálya is ugyanerről szól, csak esetleg közvetettebb módon, áttételesebben.
 
Valószínűleg most sem tudnék ellenállni az irodalom kísértésének. Nehéz megmondani, miféle kísértésről van szó. Még csak nem is az irodalom a legjobb szó rá, inkább a gondolatok permanens megformálása, a gondolatok kialakulása és közvetítése.
 
ekultura.hu: Tehát érdemes ezt csinálni?
Kúnos László: Érdemes. Nagyon emberi pálya.
 
ekultura.hu: Köszönöm szépen a beszélgetést.
Kúnos László: Szívesen.