Főkép Itt van ez a könyv, a borítóján tengerpart, a távolban két ember sétál, az előtérben pedig egy giccses, kövekkel kirakott szívecske díszeleg, a cím alatt pedig a következő ajánlás olvasható: „Minden olvasó imádni fogja. Minden író azt kívánja majd, bár ő írta volna.” Végigfut a hátamon a hideg ezektől a szavaktól, a könyv máris totálisan ellenszenves, pedig még csak a borítót tanulmányoztam. Nagyot sóhajtok, majd elkezdem olvasni…
 
Emma és Dexter az egyetemi éveik legvégén ismerkedtek össze, a diplomaosztó bulijuk után együtt töltik az éjszakát. Az egyetem elvégzése után mindenki megy a maga útjára, amin haladva egyetemistaként dédelgetett álmaikat kergetik, s bár hiába választja el egymástól a két fiatalt több ezer kilométer, jó barátok maradnak, és leveleken, képeslapokon keresztül tartják egymással a kapcsolatot. Útjaik később újból és újból összetalálkoznak, boldog és boldogtalan időszakok következnek: szerelmek, konfliktusok, csalódások, szerencsétlen véletlenek, félreértések és tragédiák kísérik barátságuk olykor rögösnek mondható útját, hogy aztán oly` sok év után végül… Vajon mi is lesz végül?
 
Két teljesen átlagos ember kapcsolatának húsz évéről úgy gondolom, nagyon nehéz valami olyat írni, hogy a fanyalgó közönséget (jelen esetben mondjuk engem) meggyőzze arról, hogy mennyire igaz a címlapon található ajánlás. Ahhoz valamit nagyon kell tudnia a szerzőnek… Nekem speciel az első száz oldal elolvasása után az jött le, hogy a regény eszméletlenül túlírt, amin egy erősebb kezű szerkesztő sokat segíthetett volna. A párbeszédek sokszor felszínesek és feleslegesnek hatnak, a leírások olyannyira terjengősek, hogy néha fulladozik bennük az olvasó. Pozitívumként egyedül a humorát tudnám kiemelni, hiszen amikor David Nicholls sziporkázik, az az igazi, intelligens humor villan fel a lapokon – akár a legváratlanabb helyzetekben is.
 
A szereplőkről annyit, hogy Dexter egy igazi, romlott szépfiú, az a tipikus macsó, aki százával hódítja meg a nőket hetente, és akinek legnagyobb álma, hogy híres emberekkel karöltve caplasson a klubokba. Életén az „Élj a mának!” jelmondat uralkodik, ami huszonévesen még jópofa, de túl a harmincon inkább a szánalmas jelző illene rá. Emma tipikus idealista, aki azt hiszi, ha kilép az egyetem kapuján, képes lesz megváltani a világot, aztán az ezt követő koppanásokat (mert mindig jönnek koppanások) már nehezen viseli – végül pont ezek a negatív tapasztalatok indítanak el a lelkében olyan változásokat, amiktől egyre szimpatikusabbá válik.
 
Maga a történet számomra kicsit langyos, hiányzik belőle az a plusz, amitől kellemes olvasmányélménynek mondanám, bár olvasás közben folyamatosan változott a történethez való viszonyom, így minden korábban felvázolt hibája ellenére is végül úgy csuktam be a könyvet (az utolsó oldalnál), hogy azt éreztem, nem is volt ez annyira rossz. Persze messze van ez az általam levont konklúzió a címlapon szereplő ajánlástól, de ha azt vesszük, hogy honnan is indult nálam ez a regény (mondhatjuk úgy is, hogy mínuszból), ahhoz képest egészen jól feltornázta magát…

Részlet a regényből