Főkép Ha már olvastunk bármit is Céline-től, nagyjából tudjuk, mire számíthatunk. A három pontokkal jelölt (vagy tán inkább megerősített?) töredezettség, az erőszak és a szexualitás meglehetősen finomítatlan (ám nem gyomorforgatón részletező) ábrázolása, az önéletrajziság, az úttévesztés és csömör mind-mind ismerősek lehetnek a korábbi regényekből, a szerző mindenesetre már a kissé metafikcióba hajló bevezetőben emlékeztet-figyelmeztet minket arra, hogy mit várhatunk.
 
A Bohócbanda alteregószerű elbeszélője és központi figurája az első világháború első éve után, harctéri sérülése miatt leszerelt Ferdinand, a Londonban élő francia emigránsok életét éli, mi több habzsolja, hiszen prostituáltak és egyéb kétes alakok veszik körül, akik nem kevés színt visznek a mindennapokba. Ám a történetet alapvetően átható, látszólagos derű – amint ez rögtön a regény elején tisztázódik – a háború tébolyának egyfajta torz tükörképe.
 
A cselekmény egészen különös módon bonyolódik. Jóllehet az események egy meglehetősen hosszú időszakot ölelnek fel, a főbb történések a számtalan kisebb epizódból villannak elő, hogy kiválasztván egyre hatalmasabbá dagadjanak, mintha egy mikroszkóp közelítene rá valamely véglény kolóniára, hogy részleteiben mutassa a nyüzsgő, eleven tevékenységet, amely egyszerre ellenállhatatlan és undorító.
 
Ekképp lényegében két-három kiemelt jelenet teszi ki a regény zömét, melyek között akad abszurdba hajlóan groteszk éppúgy, mint kijózanítóan fenyegető. A pajkos, ám cseppet sem ártatlan játszadozás, a buja, romlott incselkedés ugyanis könnyen balesethez vezethet, a tudatmódosító szerek féktelen élvezete pedig akár egyenesen halálhoz is. Mert hát a címben szereplő bohócbanda még véletlenül sem törvénytisztelő polgárok illedelmes társasága – sokkal inkább a törvénnyel állandóan ingatag békében élő alakok bűnös és feslett gyülekezete.
 
Nehéz lenne azonosulni ezzel a túlságosan is életszerű világgal, elsősorban talán azért, mert –igaz, csupán mellékesnek tetsző utalásokkal, mégis – a háború iszonyatát jeleníti meg. Ezzel együtt ugyanilyen nehéz nem elmerülni benne, mivel még a legelképesztőbb fordulatok és jellemek is szokatlanul valósághűnek mutatkoznak, s mindez valószínűleg az iskolateremtő elbeszélői stílusnak köszönhető.
 
Nem éppen könnyed, kikapcsoló olvasmány a Bohócbanda, érdekes módon azonban mégsem fárasztó, vagy szellemileg különösebben megterhelő. Bár a regény a második nagy világégés végjátékához közel került kiadásra, és erre a kronológiát szemtelenül felrúgó regényben szintén találhatunk egyértelmű utalást, a szöveg kifejezetten mainak hat, s nemcsak a lendületes fordítás miatt. Céline ugyanis akár tiszteletbeli kortársunk is lehetne, műveivel azonban mindenképp érdemes megismerkednünk, és ehhez kiváló kezdőpont ez, a szerző két világirodalmi jelentőségű alkotásánál jóval kevésbé nyomasztó regény.