Főkép Jóllehet már az angol gyarmatosítás idejéről fennmaradtak irodalmi értékű beszámolók Amerika és az amerikai őslakosok életkörülményeiről és sajátosságairól – elég John Smith kapitányra gondolni, akinek saját, Jamestownhoz köthető kalandjait leíró művében, a Generall Historie of Virginiában olvashatunk a Disney-rajzfilmben is megörökített indián törzsfői sarj, Pocahontas történetéről –, az amerikai irodalom tényleges kezdeteit jóval későbbre, az 1833-tól New York-ban kiadott The Knickerbocker magazinnak nevét kölcsönző irodalmi kör (Washington Irving, James Fenimore Cooper és William Cullen Bryant) működésének idejére tehetjük.
 
Kétségtelen, hogy a legnagyobb és legmaradandóbb nemzetközi sikert a korszellemet kiválóan tükröző indiánregényeivel Cooper érte el, ám ez első valóban eredeti és komoly amerikai íróként Washington Irving neve került be kora köztudatába. Ha esetleg másként nem is, munkássága két rövid elbeszélés, a „Rip Van Winkle” és „Az Álmosvölgy legendája” révén a mai napig nyomot hagyott a világ nyugati felének emlékezetében. Pedig Irving legjelentősebb műve voltaképp nem a fenti két történetet magába foglaló, többször is kibővített Vázlatkönyv, hanem a végleges formáját 1851-ben elnyert Az Alhambra meséi.
 
A különös, nagyra törő prózai alkotás egyrészt Irving sajátságos stílusának, másrészt a romantika jellegzetességeinek szinte tankönyvszerű példája. Benne az író andalúziai utazásának tárgyilagos – legalábbis az objektivitás látszatát keltő –, az út során őt ért benyomásokat és a történelmi hátteret részletesen ecsetelő, csaknem cselekménytelen beszámolók, vagyis karcolatok váltakoznak az Irving által megismert és átdolgozott, többnyire 11–12. századi andalúziai legendákkal. Ugyanakkor felfedezhető a kötetben a romantikus próza legtöbb ismertető jegye: mindenekelőtt a fokozott érdeklődés a középkor és az egzotikum iránt; a hősiesség, a nemzeti kultúrák, a festőiség dicsérete; az orientalista beállítottság és a szenvedélyek központi szerepe.
 
Irving mindezt persze nem szárazon, a puszta tényekre hagyatkozva adja elő, hanem a maga közvetlen, anekdotázó stílusában – sokszor a mi Mikszáthunkra emlékeztető kedélyességgel és elevenséggel. A lényeg a lovagias viselkedést, a középkori mór, arab és szaracén kultúra fejlettségét kihangsúlyozó, a középpontba pedig gyakran a tiszta és legyőzhetetlen szerelmet állító mesékben keresendő. E csodás legendákat olvasgatva úgy érezhetjük, hogy Seherezádé Arábiájába repít minket az amerikai szerző térben és időben egyaránt akadálytalanul közlekedő varázsszőnyege.
 
Mai szemmel nézve talán még ennél is fontosabb, hogy Irving írása cseppet sem tankönyv-ízűen szembesít minket Spanyolország muzulmán örökségével, a spanyol kultúra sokszínűségével, s bizonyosan nem véletlen, hogy mindezt egy amerikai teszi, aki ugyanúgy számos, eltérő kultúrájú nép olvasztótégelyében nevelkedett, s ekképp könnyen azonosulhatott e számára távoli föld büszke hagyományaival. Rengeteget tanulhatunk abból a tiszteletből, ahogy Irving közelít ehhez az idegen, következésképp sokszor felfoghatatlan világhoz és világszemlélethez. Már csak emiatt is érdemes megismerkednünk Az Alhambra meséivel.