Főkép Mintha Salvador Dalí szürrealista képei kelnének életre, de nem valamiféle civilizált, európai kontextusban, hanem a latin-amerikai vidék keresztény-indián hiedelemvilágának vad, mágikus őserejének ábrázolásával. Efféle gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben Miguel Ángel Asturias guatemalai író Az a félvér nőszemély című regényét olvastam. Celestino Yumí történetét, aki feleségét, Catalina Zabalát vagyonért cserébe eladja Csuhé ördögnek, majd férfiúi vágyától hajtva – s polgári esküvővel szentesítve kapcsolatukat – maga mellé veszi a címben szereplő félvér nőszemélyt, hogy később hihetetlen kalandok során valódi alakjában is megkísérelje visszaszerezni elvarázsolt első hitvesét.
 
Aki olvasott már indián-történeteket (nem Cooper, s főleg nem Karl May indiános regényeire, hanem a dél- és közép-amerikai őslakosok leszármazottainak folklórjára gondolok) azonnal felfedezheti a tipikus motívumokat: az alakváltoztatás képességét, a nevek és kimondott szavak valóságteremtő erejét, a dohány és más tudatmódosító szerek szertartásos használatának fontosságát, a természet elemeinek egyszerre köznapi, kézzel fogható jelentőséggel és isteni hatalommal való felruházását, és mindenekelőtt a varázslat és valóság közti teljes átjárhatóságot.
 
Kétségtelenül idegen, ám javarészt pontosan ezért izgalmas történet és kultúra körvonalai bontakoznak ki előttünk a könyv lapjain. Az események hol teljességgel köznapiak, hol kozmikus dimenziójúvá dagadnak. Szokatlanul nagy szerepet kap a műben a termékenység, a testiség és az ezekhez szorosan kapcsolódó szó- és szexuális mágia. Gyakoriak az alantasabb testi funkciókkal és végtermékekkel, például a szerelem nélküli nemzéssel és az ürülékkel kapcsolatos képek, valahogy mégsem kifejezetten undorkeltő formában jelennek meg ezek, s mindvégig megfigyelhető a keresztény és indián mitológiák keveredése, egymásnak feszülése és feloldása.
 
Igencsak távolinak tűnik ez a világ európai érzékenységünktől, az antropológiai hitelesség és a kivételes nyelvi gazdagság mégis érdekessé teheti számunkra ezt a minden értelemben a másság jellemezte életformát és. A néprajztudós csaknem félelmetes tudásával felvértezve, rendkívüli hitelességgel megírt, 1963-ban publikált regényben, amely a késői posztkolumbiánus indián hitvilágot a modernizmus eszközeivel jeleníti meg, több irodalomtudós a mágikus realizmus egyik előfutárát látja – akárcsak Asturias egész életművében. Ám a realizmus szerintem legfeljebb nyomokban jelenik meg, a mű egészére sokkal inkább a mágikus átalakulások és megtestesülések sora mondható jellemzőnek.
 
Akárhogy is, 1967-ben a nem kizárólag íróként, hanem diplomataként is tevékeny Asturiasnak kifejezetten „az indián hagyományokra és nemzeti sajátosságokra épült, magas színvonalú műveiért” ítélték oda az irodalmi Nobel-díjat, és így Gabriela Mistral chilei költőnő után a latin-amerikaiak közül másodikként vehette át e rangos elismerést.