Főkép A ’80-as évek elején Gao Xingjian-nál tévesen tüdőrákot diagnosztizáltak. Ekkor már egy ideje a Kínai Kommunista Párt nemkívánatos személynek nyilvánította, drámáit nem játszották, könyvei nem jelenhettek meg, még a közeli barátai is elfordultak tőle. Gao hogy megszabaduljon a Párt zaklatásaitól, és valami változást vigyen az életébe, útra kelt, felkereste a Jangce forrásvidékét, és onnan, többnyire gyalog egészen a Kínai-tengerig jutott.
 
Végig magányosan utazott, törekedett a teljes elszigeteltségre, és hogy valamivel eltöltse idejét, összegyűjtötte a helyi legendákat, népdalokat. A könyv egyik része, 2-32 között a páros, 33-81-ig a páratlan fejezetek ezt örökítik meg. Ennek elbeszélője a mindig passzív „én”, vagyis Gao.
 
Nincs különösebb történet, csak apró történések vannak. Ezeken keresztül beleláthatunk Kína elmúlt majd’ 10000 évébe. Ezek a történetek, melyeket többnyire öregemberek mesélnek el, főleg a kínai történelem sötétebbik feléről szólnak, a Hadakozó Fejedelmek korától egészen napjainkig. Itt sok minden helyt kap: ősi legendák és mítoszok, helyi és globális történelem, építészeti leírások és népdalok, végül azonban mégis a különböző mesélők személyes történetei kerülnek előtérbe. Megtudjuk, hogy a kisembereket hogyan érintette a japán megszállás és a II. világháború, a kommunista fordulat és a megtorlások, a Kulturális Forradalom és az azt követő enyhülés.
 
Míg egyre több pénzt fordítanak a külföldnek gyártó, selejtet készítő iparra, a jetimegfigyelésre és a káderek személyes igényeire, régi épületeket vernek szét, hogy legyen tégla a disznóólhoz, ezeréves feliratokat vésnek ki, hogy legyen hely a propagandának, elégetik az ősök könyveit. Minden pusztul, és egyre kevesebben vannak, akiket ez érdekel. Gao, bár mindent a Kommunista Párt miatt vesztett el, ezt nem kommentálja, nem fogalmaz meg általános érvényű kritikákat, ráhagyja azt az elbeszélőkre.
 
És miközben csendben hallgat, benne is felbukkannak gyermek- és fiatalkora eseményei: a japánok elől menekülő család, az öngyilkos nagypapa, a tüdőrákban elhunyt apa, a táborba hurcolt, és többé soha nem látott rokonok, valamint saját „átnevelése” is. Innen fogva családja és ősei is mind kísérik, kísértik útján.
 
Itt érezhetően megváltozik benne valami, az Útnak célja lesz. Fel akarja adni, majd újra felfedezni saját énjét. Egyre lakatlanabb helyekre jut, meg akarja találni az igazi, még ember nem érintette őserdőt, a teljes magányt. Ám hiába tesz meg mindent, ez lehetetlen. A környezetvédőkkel bejárja a hegyvidéket, lélegzetelállító helyekre jut el, de rádöbben, hogy esélyük sincs a környezetszennyezők, a fakitermelők és az ipari mamutvállatok ellen. A szemben álló erők nem egyenlítik, nem egyenlíthetik ki egymást, az egyiknek mindig győznie kell, akár, Gao szerint, az emberi kapcsolatokban.
 
Itt lép be egy nagyon fontos kérdés, lehet-e a férfi és a nő egyenlő?
 
Ezt nagyon különösen vezeti be. A „regény” tükrös felépítésű, az egyik felében az „én”, vagyis Gao szerepel, a másikban viszont a „te”. Hozzá beszél az „én”. A „te” sokkal képlékenyebb, mint az „én”. Csak annyit tudunk róla, hogy keresi a rejtélyes Lélek-hegyet, amiről igazából azt sem tudja, hogy hol van. Útitársául szegődik az „ő”, egy fiatal lány, akivel szexuális kapcsolatba keveredik. Ezután történeteket mesélnek egymásnak; a lány elbeszéléseinek főszereplője a legjobb barátnője, a „te”-éi pedig a régmúlt emberei. Azonban végig érezzük, hogy mindketten saját magukról mesélnek. Ezek a történetek sokszor brutálisak, nem a szerelemről, hanem az áldozattá válásról szólnak. Esély sincs rá, hogy a bennük szereplők közel kerüljenek egymáshoz lelkileg, vagy, hogy egyenrangúakká váljanak. Ez is csak egy hatalmi játék, valaki mindig veszít.
 
Ezek a történtek sokkal képlékenyebbek, álomszerűbbek, ám hangulatilag megegyeznek Gao-éival. Sokszor átfedés is van az „én” és a „te” között, mígnem az 52. fejezetben az író le is lövi a poént, a „te” csak az „én” árnyéka, azért teremtette meg, hogy legyen kihez beszélnie, és már nem is emlékszik pontosan, hogy melyik a valóságos saját emlék, és melyik a képzelet szülötte.
 
Gao végül 10 hónappal és 15000 kilométerrel később hazatér. Bár a helyzete a való életben nem sokat változott, mégis rálelt egyfajta békére, a saját Lélek-hegyére.
 
A könyv maga elég különös és sokaknak talán nehezebben befogadható. Nincsenek fő(bb)szereplő(k). Nincs olyan eseményszál, amit konzekvensen végigvinne, a megkezdett kisebb történetek sokszor nem érnek véget, hanem csak elsikkadnak, a műfajok erősen keverednek, és még a mondanivalót is kinek-kinek magának kell megfogalmaznia. Azonban kárpótol a gyönyörű nyelv, a keserű éleslátás és az egyes emberek megrázó történetei. Csak ajánlani tudom mindenkinek, aki meg akar ismerni egy egyedülálló, és gyanítom, megismételhetetlen nagyregényt.