FőképI
Átkelés
Putney, 1500

Felállni!
Letaglózva, kábultan, némán nyúlik el az udvar kövén. A feje oldalt bicsaklik, tekintete a kapu felé fordul, mintha onnan várná megmentőjét. A következő ütésbe belehalhat.
Vér csorog az arcára fejsebéből – apja első indulatának nyomából. Ráadásul a bal szemére már nem lát; ám oldalt sandítva a jobb szemével látja apja csizmájának fölfeslő varrását. Levált róla a madzag, s az egyik rúgásnál egy kemény csomó felhasította a szemöldökét.
– Felállni!! – süvölti Walter, már a következő rúgásra készülve. A fiú fölemeli kissé a fejét, és a hasán csúszva védi kezét a csizmáktól.
Walter előszeretettel tipor a kezére. – Mi vagy te, hernyó? – kérdi az apa. Hátralépked, nekifut, rúgásra emeli a lábát.
A fiúból kiszakad az utolsó lélegzet; úgy érzi, már az utolsó. Homloka a földre koppan; elnyúlva várja, hogy Walter ráugorjon. Bella, a kutya ugatása hallatszik a pajtából. Hiányozni fog a kutyám, gondolja. Az udvart sör és vér szaga üli meg. Valaki kiabál a folyóparton. Most nem fáj semmi, vagy talán minden fáj, mert mindenütt egyforma a fájdalom. Ám a hideget nagyon is érzi, egyetlen helyen, a kőre simuló arcán.
– Hé, ez meg mi? – ordít Walter. Fél lábon szökdel, mintha táncolna. – Nézd meg, mit műveltél! Szétment a fejeden a csizmám!
Apránként. Apránként előrekúszni. Hívjon csak hernyónak, féregnek, kígyónak. Leszegett fejjel. Ne bőszítsd… Az orra eldugult a vértől, csak a száján át kap levegőt. A tönkrement csizma pillanatnyi könnyebbséget nyújt, most öklendezhet.
– Hogyne, okádjál csak! – üvölt Walter. – Okádjad össze a szép tiszta udvaromat. Na gyerünk, kölyök, felállni! Hadd lássam! Krisztus véres rongyára, kelj már föl!
Krisztus rongyára? – gondolja a fiú. Ez meg mit jelentsen? Félrebillen a feje, a hányásába omlik a haja, a kutya ugat, Walter üvölt, a folyó túlpartján megkondulnak a harangok. Mintha megmoccanna a mocskos kövezet, hullámzik, akár a Temze. Megrendül, szédítően inog alatta; kileheli a levegőt, fulladozva kapkod az utolsó lélegzetért. Most elintézted, szólal meg egy hang Walter fejében. De a fiúhoz nem jut el a hang, talán Isten nem engedi. Elmerül a hullámok közt, befogadja a sötétség.

Délre jár az idő, mikor a Repülő Pegazus ajtajához támasztva magához tér. A nővére, Kat közeledik a konyha felől, kezében egy nagy tálca friss sütemény. Majdnem elejti, amikor meglátja. Döbbenten tátja el a száját.
– Hogy nézel ki?!
– Halkabban, Kat, ez fáj.
Kat elbődül, a férjét hívja.
– Morgan Willams! – Megpördül, a szeme vadul villog, arca vörös a kemence forróságától. – Valaki fogja meg ezt a tálcát, az ég szakadna rátok, hol vagytok?
A fiú egész teste reszket, épp, mint Bella, amikor egyszer kiesett a csónakból.
Előszalad egy cselédlány.
– A gazda a városba ment.
– Tudom, te szamár. – Az öccse látványa mindent kivert a fejéből. A lány kezébe nyomja a tálcát. – Ha elöl hagyod, és megdézsmálják a macskák, akkora fülest kapsz, hogy csillagokat látsz. – Most szabad a keze, fohászra kulcsolja. – Megint verekedtél, vagy apád tette ezt?
Igen, bólogat a fiú hevesen, és az orrából kibuggyan a vér: igen, mutat magára, némán jelezve, hogy Walter műve. Kat elkiáltja magát, dézsát hozat, vizet, rongyot, jöjjön már az a dézsa, és jöjjön az ördög, vigye el hű szolgáját, Waltert!
– Ülj le, alig állsz a lábadon. – A fiú megpróbálja elmondani, hogy hiszen épp az imént tápászkodott föl. Az udvar kövéről. Lehetett egy órája, vagy akár egy napja, még az is lehet, hogy már másnap van – de mégsem, mert ha egy egész napig feküdt volna ott, Walter már végzett volna vele, mert útban van, vagy behegedtek volna a sebei, és már mindene fájna és mozdulni sem tudna. Walter ökle és csizmája régi ismerős, hát tudja, hogy a második nap sokszor még rosszabb, mint az első. – Ülj le. Ne beszélj – mondja Kat.
Meghozzák a dézsát, Kat fölébe hajol és munkához lát: megnedvesíti öccse csukott szemét, körkörös mozdulatokkal törölgeti a homlokát. A fiú kapkodva lélegzik, Kat a vállán nyugtatja egyik kezét. Fojtott hangon szitkozódik, néha elsírja magát, miközben az öccse tarkóját simogatja, és csillapítóan suttog: – Jól van, semmi baj, semmi baj –, mintha nem is ő sírna, hanem a fiú. Pedig ő most nem sír, úgy érzi, mintha lebegne, és Kat tartaná a földön; legszívesebben átölelné, a kötényébe fúrná az arcát és hallgatná a szívverését. De nem akarja sszemocskolni, bevérezni a nővére ruháját.
Megérkezik Morgan Williams, a városi kabátjában, az elegáns öltözékében. Lerí róla, hogy walesi és harcias kedvében van, nyilvánvalóan hallotta már, mit történt. Megáll Kat mellett, meredten bámul a fiúra, alig találja a szavakat. Végül kifakad:
– Ezt! – Összeszorul a keze, és háromszor beleöklöz a levegőbe. – Ezt kapja! – kiált. – Ezt kapja tőlem Walter. Még megkeserüli!
– Állj odébb – inti Kat. – Tomas vérével lesz tele a londoni zubbonyod.
Igaz. Morgan elhátrál.
– Az mindegy. De fiam, nézz már magadra! Tisztességes harcban egy életre megnyomorítanád azt a gazembert.
– Soha nem küzd tisztességesen – jelenti ki Kat. – Hátulról támad, igaz, Tomas? És nem puszta kézzel.
– Most üvegpalack lehetett, ha jól látom – jegyzi meg Morgan Williams. – Ugye az volt?
Tomas a fejét rázza. Megint elered az orra vére.
– Ne mozogj, Tom – szól rá Kat. Csurom vér a keze, beletörli a kötényébe. Amilyen véres lett, a fiú akár oda is bújhatott volna.
– Nem is láttad, mi? – kérdi Morgan. – Mivel sújtott le?
– Ez az előnye a hátbatámadásnak…– állapítja meg Kat. – Hallod, micsoda bíró válna belőled! Meséljek neked apámról, Morgan? Azzal üt, ami éppen a keze ügyébe kerül. Ha palackot talál, hát azzal. Hányszor láttam, ahogy anyámmal elbánt! Sőt, a kis Bettel is. Egyszerűen fejbe vágta. És hányszor esett meg, hogy nem láttam… Ez volt a legrosszabb, mert olyankor én voltam az áldozat.
– Istenem, miféle családba házasodtam! – jegyzi meg Morgan Williams.
Ez afféle megszokás nála, ahogy más férfiak krákognak, egyes nők folyton fejfájásra panaszkodnak, Morgan a rokonsága miatt sóhajtozik. A fiú nem figyel rá; arra gondol, ha apja ezt tette rég halott anyjával, talán így ölte meg? Csak nem, azért felelősségre vonták volna, akármilyen erkölcstelen hely Putney, a gyilkosságot nem úszhatná meg. Azóta Kat lett anyja helyett az anyja, aki sír miatta, aki megsimogatja a tarkóját.
A bal szeme csak félig nyílik, hát becsukja mindkettőt, próbálja egyformára igazítani őket. De hiába.
– Kat – szólal meg –, ugye megsérült a fél szemem? Mert nem látok vele semmit.
– Igen, igen – mondja Kat, Morgan Williams pedig tovább morfondírozik a történtekről; végül arra jut, hogy az eszköz kemény, meglehetősen nehéz, éles tárgy lehetett, de valószínűleg nem törött üveg, mert annak Tomas látta volna a csorba szélét, mielőtt Walter felhasította a szemöldökét, amikor lesújtott, hogy megvakítsa. Tomas hallgatja a fejtegetést, és szeretne közbeszólni, megemlíteni a csizmát, a csomót, a széthasadt varrást, de úgy fáj a szája, ha mozgatja, hogy nem ér annyit a dolog. Ráhagyja Morganre a következtetést, megvonná a vállát, de az is sajog; egész teste mintha darabokra szakadt volna, kezdi azt hinni, hogy tán a nyakát is szegte.
– Tulajdonképpen mit csináltál, hogy így fölhergelted? – kérdezi Kat. – Ok nélkül nem húzza föl magát sötétedésig.
– Csakugyan – bólint Morgan Williams –, volt valami oka?
– Még tegnap. Verekedtem.
– Verekedtél tegnap? Ki a mennydörgős ménkűvel?
– Nem tudom. – Kiesett a fejéből, hogy kivel és miért; s mintha távozás közben a név és az ok a koponyájából is kiszakított volna egy szilánkos darabot. Óvatosan megtapogatja a feje búbját. Palack volt? Meglehet.
– Eh, hiszen mindig verekszenek – szól Kat. – A fiúk. A folyónál.
– Várjunk csak, jól értettem? – kérdi Morgan. – Tom hazajön tépett ruhában, vérző ököllel, és az örege azt mondja, mi van, csak nem verekedtél? Aztán vár egy napot, és akkor fejbe veri egy üveggel? Letaglózza az udvaron, összerugdossa, fog egy kézre eső lécet, tetőtől talpig végigcsépeli vele…
– Hát ezt csinálta?
– Az egész környék ettől hangos! Az emberek ott tolongtak a mólónál, még ki sem kötöttem, már ezt kiabálták. Hé, Morgan Williams, az apósa összeverte Tomast, félholtan kúszott el a nővére házáig, kihívták a papot… Tényleg kihívtad?
– Mennyire jellemző ez rátok, Williamsekre! – morogja Kat. – Nagy embernek képzelitek magatokat egytől egyig. Persze, az emberek tolonganak, hogy beszélhessenek veled. De vajon miért? Mert mindent elhiszel nekik.
– De hiszen igaz volt! – harsogja Morgan. – Szinte az utolsó szóig! Hát nem? A papot leszámítva. Meg azt, hogy már meg is halt a fiú.
– Mondom én, hogy bíró lesz belőled – feleli Kat. – Micsoda szakértelem kell ahhoz, hogy különbséget tudj tenni az öcsém és egy hulla között?
– Majd ha bíró leszek, kalodába záratom apádat! Megbírságolni semmi értelme. Akármennyit fizettetsz vele, neki meg se kottyan. Nem is csoda, hiszen könnyűszerrel visszaszerzi azt a pénzt gazemberséggel és csalással bármelyik szerencsétlentől, aki az útjába kerül.
Tomas felnyög, halkan, hogy ne zavarja őket.
– Jól van, szegénykém, jól van – suttogja Kat.
– Elég bajuk van vele a bíráknak – folytatja Morgan. – Mikor épp nem a sört vizezi, a közlegelőt használja törvénytelenül. Mikor nem a legelőt pusztítja, a békebíróra támad rá. Mikor nem részeg, akkor holtrészeg, és ha nem hal meg időnek előtte, akkor nincs igazság a földön.
– Befejezted? – kérdezi Kat. Újra az öccséhez fordul. – Jobb, ha most nálunk maradsz, Tom. Mi a véleményed, Morgan Williams? Segíthet a munkádban, miután felgyógyult. Megcsinálhatja az elszámolást, az összeadást meg a… mi is a másik? Jó, nevess csak, mit gondolsz, mennyit foglalkozhattam én számtannal egy ilyen apa mellett? A nevemet is csak azért tudom leírni, mert Tom megtanított rá.
– Nem fog tetszeni – szólal meg a fiú. – Apámnak. – Csak ennyire futja, rövid, egyszerű kijelentő mondatokra.
– Nem-e? Süllyedjen el szégyenében – mondja Morgan.
– Isten kifelejtette a szégyenérzést, amikor apámat teremtette – vágja rá Kat.
– Innen… – folytatja a fiú. – Alig egy mérföld. Könnyűszerrel…
– Megtalál? Azt próbálja meg! – Morgan újra a levegőbe csap az öklével, kurtán, haragosan, walesi módra.

Miután Kat letisztogatta róla a vért, Morgan Williams pedig abbahagyta a hősködést meg az eset rekonstruálását, Tomas egypár órára lefeküdt pihenni. Közben megjelent az ajtóban Walter egy ismerősével, hallatszott a kiabálás, döngött az ajtó, de mindez csak tompán ért el a füléig, azt sem tudta, nem álom-e igazából. Máson jár az esze: azon, mitévő legyen, hiszen Putneyban nem maradhat. Azért is gondol most erre, mert kezdenek visszatérni az emlékek a korábbi verekedésről, ahol mintha egy kés is előkerült volna, és azt nem őbelé döfték – akkor ő döfte a másikba? Kusza história. Egyvalamit biztosan tud: elege van Walter  ből. Ha még egyszer nekem jön, megölöm; ha megölöm, felakasztanak; ám ha már felakasztanak, az jobb ügyért legyen.
Hol erősebben, hol elhalkulva jutnak el hozzá lentről a hangok. Nem minden szavukat érti. Morgan azt mondja róla, felégetett minden hidat maga mögött. Kat bánja már az ajánlatát, hogy csaposként, mindenesként, kidobóemberként alkalmazza, mert Morgan úgy véli: Walter nem fog békén hagyni minket. És: Hol van Tom? Azonnal küldd haza! Mégis ki fizette a papot, aki írni-olvasni tanította? Hát én, és te aratnád le a gyümölcsét? Azt már nem, te büdös parasztkurva!
Lemegy hozzájuk. Morgan vidáman állapítja meg:
– Na, végül is egész jó bőrben vagy.
Morgan Williamsszel úgy áll a dolog – persze ettől ő még szereti –, az a szomorú igazság, hogy a fenyegetőzése, miszerint egyszer elveri az apósát, puszta képzelgés. Valójában fél Waltertől, ahogy a legtöbben Putneyban, sőt Mortlake-ben és Wimbledonban is.
– Akkor én megyek – szól a fiú.
– Éjszakára itt kell maradnod – feleli Kat. – Hiszen tudod, a másnap a legrosszabb.
– Vajon kit fog megverni, ha elmegyek?
– Az nem a mi dolgunk – mondja Kat. – Bet már férjnél van, őt nem érheti baj, hála istennek.
Morgan Williams megjegyzi:
– Én mondom neked, ha Walter az én apám volna, hát inkább világgá mennék. – Néhány pillanatra elhallgat. – Egyébként összeszedtünk neked egy kis pénzt.
Hallgatnak.
– Majd megadom.
Morgan megkönnyebbülten nevet.
– Ugyan miből, Tom?
Ő sem tudja. Nehezen kap levegőt, de semmi jelentősége, csak az alvadt vértől dugult el az orra. Valószínűleg nem tört el; óvatosan megtapogatja, nővére pedig rászól: Vigyázz, tiszta kötényt húztam. Fájdalmas mosolyt ölt Kat arca, ő nem akarja, hogy az öccse elmenjen, ám mégsem szállhat vitába egy Williamsszel, ugyebár. Fontos család az övék Putneyban, amiként Wimbledonban is. Morgan elkényezteti a feleségét, mindig rászól, hogy a cselédek dolga a sütés meg a serfőzés, inkább üljön le és hímezzen, ahogy úrasszonyhoz illik, és imádkozzon, hogy az ura sikerrel járjon, amikor az elegáns városi köpenyében Londonba megy üzletet kötni. Ő úgy képzeli, hogy elég, ha Kat úrasszonyi öltözékben naponta kétszer felsöpri a Pegazust, és ellenőrzi, rendjén van-e minden. Tomas úgy látja, hogy a nővére éppen olyan keményen dolgozik, mint gyerekkorában, de azt is megérti, milyen jólesik neki Morgan törődése.
– Majd megadom – ismétli. – Talán beállok katonának. Elküldöm a zsold egy részét, és lehet, hogy hadizsákmányt is tudok szerezni.
– De most nincs háború – mondja Morgan.
– Majd lesz valahol – jegyzi meg Kat.
– Vagy matróznak megyek. Viszont Bella ott maradt, tudjátok… szerintetek visszamenjek érte? Nagyon szűkölt szegény. Apám bezárta.
– Hogy bele ne kapjon a lábujjába? – kérdezi Morgan. Nem sokra tartja Bellát.
– Szeretném magammal vinni.
– Olyat már hallottam, hogy macskát tartanak egy hajón. Ámde kutyát nem szoktak.
– Hiszen egész kicsi.
– Macskának azért nem nézném – nevet Morgan. – De hát matróznak amúgy is túl termetes vagy. Azoknak úgy kell föl-le kúszni a kötélen, mint a majmoknak. Láttál te már majmot, Tom? A katonaság jobb ötlet. Lásd be, apád fa vagy: te sem hátul álltál, amikor a kemény öklöt osztogatták.
– Persze – szól közbe Kat. – Nézzük csak, hogy is gondolkodsz! Egy nap Tom öcsém összeverekszik valakivel. Apám mögéje lopózik és leüti, ki tudja, mivel, mindenesetre nehéz lehetett és valószínűleg éles, aztán mikor Tom összecsuklik, majdnem kiveri a szemét, fáradhatatlanul rugdossa a bordáit, csépeli egy keze ügyébe került léccel, akkorát üt az arcára, hogy ha nem a testvérem lenne, föl se ismerném. És mi a férjem válasza minderre? Tomas, állj csak be katonának, keress egy vadidegent, üsd ki az ő szemét, rúgd szét az ő bordáit, gondolom, ölje is meg, és még fizetnek is érte.
– Több értelme lenne – közli Morgan –, mint ingyen verekedni a folyónál. Nézz csak rá: ha rajtam múlna, háborút indítanék, csak hogy fölvehessem katonának.
Morgan előveszi az erszényét. Pénzt számol az asztalra, ingerlő lassúsággal: csing, csing – csörrennek az érmék.
Tom megérinti az arcát. Sebes, de csontja nem tört, csak nagyon hideg a bőre.
– Morgan – szólal meg Kat –, mi itt nőttünk föl, bizonyára sokan segítenének Tomnak. – A férfi sokatmondó pillantást vet rá: ugyan hányan vállalnák, hogy magukra vonják Walter Cromwell haragját? Hogy rájuk törje az ajtót? Kat pedig válaszol a néma kérdésre: – Igaz. Talán… Talán így jársz a legjobban, Tom, nem gondolod?
A fiú föláll. Kat a férjéhez fordul.
– Nézz rá, Morgan, nem indulhat el így.
– De elindulok. Egy órán belül leissza magát és visszajön. Ha megtudja, hogy itt vagyok, felgyújtja a házat.
– Van elég holmid az útra? – kérdi Morgan.
Tom a nővére felé fordul, mondaná, hogy nincs.
De Kat eltakarja az arcát, sír. Nem őt siratja, mert senki, ebben egészen biztos, senki nem sírna miatta, Isten őt nem olyanra gyúrta. Kat az elképzelt, eszményi életét siratja: a vasárnapokat, amikor az istentisztelet után összegyűlik a rokonság, a nővérek, sógornők és feleségek egymás gyerekeit terelgetik, szelíden meglegyintik őket, de csupa szeretettel, csupa simogatással, és az asszonyok egymás kezébe adják a csecsemőket, a férfiak meg az üzletről társalognak, szóba kerül gyapjú, fonál, ennyi és ennyi vég, hajórakomány, átkozott flamandok, halászati jog, serfőzés, éves forgalom, jó időben jó helyen, kéz kezet mos, egy kis kenőpénz, némi foglaló, az ügyvéd szerint... Ilyennek kellene lennie az életnek, ha az ember Morgan Williams felesége, az előkelő Williams család tagja Putneyban… és mégsem volt ilyen soha. Walter miatt.
Tomas lassan, óvatosan kiegyenesedik. Most mindene sajog. Holnap még rosszabb lesz, harmadnapra pedig elszíneződnek a zúzódások, és az emberek kíváncsiskodni kezdenek, hogy mi történt vele. De addigra messze jár majd, és valószínűleg már senkinek nem tartozik számadással, mert nem lesz, aki ismerné, akit érdekelne. Majd azt hiszik, megszokott dolog nála, hogy az arca csupa seb.
Elveszi a pénzt. Walesi nyelven szól Morganhez.
– Hwyl, Morgan Williams. Diolch am yr arian. Gofalwch am Katheryn. Gofalwch am eich busness. Wela i chi eto rhywbryd. Pobl lwc.
Köszönöm a pénzt. Vigyázz Katherynre! Vigyázz az üzletre. A mielőbbi viszontlátásra.
Morgan Williams elképedve bámul.
Tomas majdnem elvigyorodik; de nem teheti, mert széthasadna az arca. Hány és hány napot töltött Williamséknél – tényleg azt hitték, hogy csak az ebéd miatt?
– Pobl lwc – mondja Morgan lassan. Sok szerencsét.
– Ha a folyó mentén megyek, az jó? – kérdezi Tomas.
– Hová akarsz eljutni?
– A tengerhez.
Egy pillanatra úgy tűnik, Morgan Williams szívből sajnálja, hogy ennek így kell történnie.
– Ugye vigyázol magadra, Tom? Ígérem, ha Bella a keresésedre jön, nem küldöm haza éhesen. Kat ad majd neki süteményt.

A pénznek ki kell tartania. Dolgozhatna a folyón; de fél, hogy felismerik, és Walter elfogatja: hiszen számtalan barátja, ismerőse van, aki bármit megtenne neki egy italért. Először arra gondol, elrejtőzik valamelyik csempészhajón Barkingban. De aztán eszébe jut: Franciaországban szokás háborúzni. Akiket megkérdez – idegenekkel mindig könnyen szóba elegyedik –, egyetértenek vele. Irány tehát Dover. Útnak indul.
Aki segít felpakolni egy szekérre, azt általában elviszik egy darabon. Feltűnő, milyen ügyetlenek az emberek a rakodásban. Szűk kapukon próbálnak átvinni széles faládákat, és észre sem veszik, hogy sokszor elég lenne elfordítani a csomagot. No és a lovak: neki könnyű, hiszen világéletében sokat foglalkozott velük, a rémült állatokat is meg tudja nyugtatni. Mert reggelente, ha Walter nem az esti ivászatot aludta ki éppen – különösen erős sört tartott a maga és barátai számára –, akkor másik mesterségével, a patkolással foglalatoskodott; és talán a savanyú lehelete, vagy a harsány hangja, vagy az erőszakossága tette, de még a nyugodt természetű lovak is rángatták a kantárszárat és elhúzódtak a forróságtól. Amikor Walter megragadta a patájukat, reszkettek félelmükben, és Tomas dolga volt, hogy a fejüket fogja, beszéljen hozzájuk, bársonyos szőrüket cirógassa a két fülük között, és elmondja nekik, hogy az anyjuk szereti őket, hiányoznak neki, és Walter ügyködése már nem tart sokáig.

Egy teljes napig nem eszik semmit, annyira fáj az arca. De mire Doverbe ér, összeforr a mély vágás a fején, és reméli, meggyógyultak a belső szervei is: a veséje, tüdeje, szíve.
Látszik az emberek tekintetén, hogy az arca még mindig sebes. Morgan Williams leltárt készített róla elindulása előtt: a fogai (csodával határos módon) a helyükön vannak, mindkét szemével lát (ez is kész csoda). Két kar, két láb – kívánhat-e többet?
A kikötőben megszólítja az embereket: mondják, hol van most háború?
Mind az arcára bámulnak, elhátrálnak, és így felelnek: Azt te jobban tudod!
Olyan büszkék a szellemességre, annyira nevetnek, hogy folytatja a kérdezősködést, csak hogy mulattassa őket.
Meglepve állapítja meg, hogy több pénzzel távozik Doverből, mint amennyivel érkezett. Egy ember kártyával Itt a pirost játszott a kikötőben. Addig figyelte, amíg el nem tanulta a trükköt, aztán ő is kipróbálta. Sokan beugrottak neki, hiszen még gyerek. Az ő bajuk.
Összeadja a bevételt és a kiadásait. Egy csekély összeg levonandó az örömlánnyal folytatott rövid hancúrozás miatt. Putneyban, Wimbledonban, Mortlake-ben az ilyesmit nem engedheti meg magának az ember. Williamsék megtudnák, és walesiül pletykálnának róla egymás közt.
Három öreg hollandus küszködik a málhájával; odamegy segíteni. Jókora, puha csomagok, gyapjúkelme van bennük, áruminta. A vámőr pöröl velük az iratok miatt, az arcukba kiabál. Tomas a háta mögé áll, félnótás hollandusnak teszi magát, és az ujjával mutatja, mennyi kenőpénzt érdemes adni.
– Kérem – szól egyikük a finánchoz, nehézkesen törve az angolt –, vigyázna ezre angol pénzre? Nálam nem elfér. – A vámszedő máris csupa mosoly. A hollandok úgyszintén; maguktól nagyobb összeget adtak volna. Amikor hajóra szállnak, azt mondják: – A fiú velünk van.
Míg a horgony fölszedésére várnak, megkérdezik, hány éves. Tizennyolc, válaszolja Tom, de nevetnek rajta, fam, hol vagy te még a tizennyolctól! Akkor a tizenöttel próbálkozik. Megtanácskozzák egymás közt, és úgy döntenek, a tizenöt lehetséges; fiatalabbnak nézik, de nem akarják zavarba hozni. Megkérdik, mi történt az arcával. Sok mindent felelhetne, de az igazság mellett dönt. Nem akarja, hogy ügyetlen rablónak higgyék. Ezt is megtárgyalják, végül az, amelyik tolmácsol, elmagyarázza:
– Arról beszélünk, hogy az angolok kegyetlen szülők. Szívtelenek. A gyermeknek mindig föl kell állnia, ha az apja a szobába lép. Mindig nagyon pedánsan kell megszólítania a szüleit: „uramapám”, „anyámasszony”.
Tomas csodálkozik. Vannak a világon szülők, akik nem kegyetlenkednek a gyerekükkel? Most először érzi, hogy könnyebbedik a mellét nyomó súly; vannak más helyek, jobb helyek. Megered a nyelve: mesél Belláról, és megsajnálják, nem vigasztalják ostobaságokkal, hogy majd szerzel másik kutyát. Mesél a Pegazusról, apja serfőzdéjéről, és arról, hogy évente legalább kétszer megbírságolják a rossz minőségű sör miatt. Máskor meg falopásért, mert mások fáit vágja ki, vagy mert a közlegelőre túl sok birkát terel. Ez érdekli őket; megmutatják neki a gyapjút, beszélnek a súlyáról, a szövéséről, néha hozzáfordulnak, hogy bevonják a társalgásba, hogy tanítsák. Nincsenek jó véleménnyel az angol szövetmesterségről, bár az új áruminták talán meggyőzőbbek… Elveszti a beszélgetés fonalát, amikor a calais-i út céljára terelődik a szó, és az ottani ismerőseiket emlegetik.
Mesél apja patkolóműhelyéről, és a tolmács érdeklődve kérdi, ő is tud-e lovat patkolni? Elmutogatja, milyen is az, az izzó vas és a mogorva apa összezárva egy szűk helyen. Jót nevetnek, tetszik nekik a történet. Jó mesélő vagy, mondja az egyik. Mielőtt partot érnek, a leghallgatagabbik föláll, és furcsa ünnepélyességgel szónokol; a másik bólogat, a harmadik tolmácsol. – Hárman vagyunk fivérek. Ez és ez az utcánk. Ha ellátogatsz a városunkba, kosztot, kvártélyt, szíveslátást mindig találsz nálunk.
A viszontlátásra, búcsúzik tőlük. A viszontlátásra, és az Isten áldja magukat. Hwyl, gyapjúkereskedők. Golfalwch eich busnes. Ő addig meg sem áll, amíg nem talál egy háborút.
Hideg van, de csöndes a tenger. A nővérétől kapott egy szent medált az útra. Madzaggal a nyakába akasztotta. Hűvösen simul a torkára. Most leoldja a madzagról. Az ajkához érinti, hogy szerencsét hozzon. Elereszti, nézi, ahogy a vízbe merül. Sosem felejti el, milyennek látta életében először a nyílt tengert: ráncos, szürke végtelenség, akár egy álom széthulló emléke.

A Kiadó engedélyével.