Főkép Björnstjerne Björnson az első skandináv irodalmi Nobel-díjas, a világon a harmadik, aki elnyerte ezt az elismerést. Munkásságának nagysága elsősorban a norvég függetlenségért és nemzeti romantikáért vívott küzdelmében rejlik, hiszen Ibsen mellett a klasszikus norvég irodalom legkiemelkedőbb alakja. Hogy megérthessük, mi olyan különleges a paraszti életmód ábrázolásában, amely oly gyakori Björnson műveiben, látnunk kell, hogy a norvég nemzetiségi és egyben függetlenségi küzdelem jóval erőteljesebb volt, mint nálunk, Magyarországon.
 
1397-ben a Norvég Királyság – amely akkor még alig volt párszáz éves –, elvesztette függetlenségét, és beolvadt a dánok vezette Kalmari Unióba. Ezt követően egészen a napóleoni háborúkig Dánia fennhatósága alatt állt, majd 1814-ben, a kieli béke értelmében Svédország uralma alá került, és csak 1905-ben vált teljesen függetlenné. Ez alatt az ötszáz év alatt szinte teljesen megszűnt a norvég írásbeliség, és a dán lett az irodalom és a hivatalok nyelve.
 
Ám a romantika idején más szelek fújtak. A francia forradalom hatására Európa szerte feltámadt a nemzeti öntudat, a népi értékek felkutatása és vállalása lett a meghatározó irányzat. Norvégiában az vált központi kérdéssé, vajon mi az, amitől a norvégok különböznek a dánoktól és a svédektől, mi az, ami különlegessé és autonómmá teheti őket. A népi kultúra felkarolása lett a válasz, és maga az önálló norvég nyelv kérdése. Nyelvújítási mozgalmak indultak, valamint a népmesék, népi dialektusok összegyűjtése vált az irodalmárok egyik fő feladatává.

Björnson Ibsen kortársaként és egyben vetélytársaként munkálkodott hazája érdekében. Verses történelmi drámákat írt Norvégia középkori dicsőségéről, akárcsak Ibsen, később színpadi műveket. Szépirodalmi munkássága mellett újságírásból élt, a közélet és a politika foglalkoztatta, és mindig a vidéki, szegényebb rétegek szószólója volt. Ennek megfelelően írói hangvétele is a népi norvég nyelvhez állt közelebb, mint a dánhoz, és ezért a mai norvég nyelv egyik atyjának tartják – természetesen Ibsen mellett, akivel később, gyermekeik házassága révén, végül barátságot kötött.

A kötetben szereplő két műve, az Arne és a Synnove solbakken egyaránt a norvég paraszti életnek állítanak emléket – a mulatozásnak és felhőtlen szabadságnak éppúgy, ahogy a nyomornak és az elkeseredésnek. Az Arne című kisregény főhőse egy fiatal, tehetséges fiú, aki versfaragás közben – mely Björnson nyelvi missziójának egyfajta lecsapódása a műben – arról ábrándozik, bárcsak megismerhetné a világot, és egyben tartozhatna is igazán valahova. Ez az életérzés egész Norvégia ábrándja lehetett abban az időben. Mint láthatjuk, nem is volt hiábavaló a küzdelem – mára Norvégia egy bámulatosan fejlett és autonóm országgá vált, tele nemzeti öntudattal, amelyet a romantika – és ennek részeként Björnstjerne Björnson eszméi alapoztak meg.