Főkép Bár a regény magyar címe Jane Austen-i szerelmet és romantikát sejtet, George Eliot nagyon távol áll Austentől, s a százötven évvel ezelőtt megjelent Kései boldogság nem éppen lányregény. Való igaz, hogy a regényben szerepet kap némi „kései boldogság” (vagy talán egyszerűbb azt mondani, hogy a történet úgy ér véget, ahogyan azt a cím sugallja), ám mindaz a boldogtalanság, fájdalom, keserűség és kiábrándultság, ami a végkifejletet megelőzi, jóval hangsúlyosabb, mint a szereplők által nagy nehezen megszerzett boldogság, s ezért a könyv hangulata sokkal inkább komor, mint optimista.
 
A regény egy gazdag angol falucska, Raveloe remeteéletet folytató takácsának, Silas Marnernek a történetét meséli el. Silas még fiatalemberként hagyja ott észak-angliai szülőföldjét, hogy az ismerős vidéktől és emberektől távol letelepedve találjon magának nyugalmat. A férfinak azért kell távoznia, mert ártatlanul meggyanúsítják egy lopással, és sem a legjobb barátja, sem a szerelme nem áll ki mellette. Raveloe-ba érkezvén a boldogtalan Silas Marner a munkájába veti magát, senkivel nem barátkozik, és az jelenti az egyetlen örömét, hogy a napi munka végeztével számolgathatja a nehezen megkeresett pénzét.
 
Visszavonultsága és furcsa megjelenése miatt a falu lakói különcnek és kissé bolondnak is tartják a férfit, ám mindez váratlanul megváltozik: Silas gondosan rejtegetett pénzének ugyanis lába kél, s a férfi nyomora és kétségbeesettsége szánalmat ébreszt a falusiakban. S még el sem múltak a lopás keltette izgalmak, amikor ismét az érdeklődés középpontjába kerül a szegény takács: Silas ugyanis befogad egy védtelen kislányt, Eppie-t, és kiderül, hogy még nem halt ki minden emberi érzés a lelkéből.
 
Mai szemmel nézve a Kései boldogság igen egyszerű, könnyen befogadható történetnek tűnik: a szereplők motivációi többnyire érthetőek, az események logikus sorrendben követik egymást, és majdnem mindig biztosak lehetünk benne, hogy a rosszak megbűnhődnek, a jók pedig elnyerik a jutalmukat. A ma már talán szokatlan egyszerűség ellenére azonban a regény még most is igen érdekes olvasmány.
 
Egyrészt azért, mert a szereplők jelleme nem fekete vagy fehér, és a hősök képesek a változásra is, amire talán a legjobb példa Silas Marner alakja: Silas melegszívű, jóindulatú fiatalemberből előbb zsugori, barátságtalan, magába forduló, az érzelmeit elfojtó férfivá válik, majd Eppie hatására lassan ismét megnyílik, képes lesz újra szeretni és mások szeretetét elfogadni. Ennek a folyamatnak a végigkövetése még a modern olvasó számára is kellőképpen izgalmas.
 
Másrészt pedig azért sem elavult, unalmas vagy túlságosan szájbarágós a regény, mert Eliot korántsem ad választ mindenre: a szereplők cselekedeteinek okai nem mindig egyértelműek, és bár a történet végkifejlete azt az érzést kelti, hogy az igazán jók tényleg mindig elnyerik a megérdemelt boldogságot, azt már nem állíthatjuk, hogy a rosszak mindig megbűnhődnek. Silas fiatalságának tönkretevői például semmiféle büntetést nem kapnak a regényben gyakran (bár többnyire igen kritikus módon) emlegetett isteni igazságszolgáltatástól. S amikor a már idős takács ellátogat ifjúkora színhelyére, hogy megpróbálja kideríteni az igazságot a sok évvel korábbi lopással kapcsolatban, a volt lakóhelyén csak egy gyárat talál, és nincs már ott senki, aki emlékezne a régmúltra.
 
Ez az epizód is nagyon jellemző az írónő kritikus, realisztikus, némiképp pesszimista szemléletmódjára. Eliot egyetlen szereplőjének sem adja meg a tökéletes, felhőtlen boldogság luxusát, és a múltbéli bűnök, titkok, gyengeségek vagy vádak minden szereplő életére és jövőjére hatással vannak. Ez a fajta valósághű, a túlzott romantikától mentes ábrázolásmód pedig igen érdekes és meglepően modern olvasmánnyá teszi a könyvet.

A szerző életrajza