FőképMr. Antonapoulost áttették a kórházi részlegbe, veseproblémával. Valaki majd odakíséri Önt.

A folyosókon visszafelé vándoroltában megállt a kórteremnél, hogy összeszedje az ajtóban hagyott csomagjait. A gyümölcskosarat valaki már ellopta, de a többihez nem nyúltak. A rezidens mutatta az utat egy füves területen át a kórházi részlegig.
Antonapoulos! Amikor elérkeztek a megfelelő kórteremhez, azonnal megpillantotta. Ágya a szoba közepén volt, ő maga párnákkal körbepolcolva trónolt rajta. Skarlátvörös házikabát, zöld selyempizsama és egy türkizköves gyűrű volt rajta. A bőre sápadtsárga, a szeme sötét és álmatag. Fekete haját a halántékán épp leheletnyit meglepte a dér. Kötögetett. Kövér ujjai közt csigalassúsággal mozogtak a hosszú, elefántcsont színű kötőtűk. Első pillanatban nem vette észre barátját. Azután, amikor Singer megállt előtte, a meglepődés legcsekélyebb jele nélkül, derűsen elmosolyodott és kinyújtotta feléje felékszerezett kezét.
Singert olyan tartózkodó félénkség fogta el, amilyet még sohasem tapasztalt. Letelepedett az ágy mellé, holtsápadtan, összekulcsolt kezét a paplan szélén nyugtatva ült. Le nem vette a szemét barátja arcáról. Barátja öltözékének pompázatos volta meghökkentette. Minden egyes darabját ő küldte neki különböző alkalmakkor, de álmában sem gondolta volna, hogy együttesen ezt az összhatást fogják eredményezni. Antonapoulos temérdekebb volt, mint az emlékezetében. Selyempizsamája alatt világosan kirajzolódtak hasának vastag, petyhüdt hurkái. A párna fehér háttere előtt roppant fej. Arcának mélységes higgadtsága és nyugalma azt sugallta, hogy aligha van tudatában az ő jelenlétének.
Singer félénken felemelte a kezét és beszélni kezdett. Izmos, ügyes ujjai szeretetteljes precizitással formálták a jeleket. Beszélt a hidegről, és a hosszú-hosszú, magányosan töltött hónapokról. Idézett régi emlékeket, mesélt az elpusztult macskáról, az üzletről, a helyről, ahol most lakik. Valahányszor szünetet tartott, Antonapoulos kegyesen biccentett. Beszélt neki a négy emberről is, a hosszú látogatásaikról. Barátja nedves, sötét szemében megláthatta saját, szögletes kis mását, ahogy annak idején ezerszer is elnézegette. Arcába forrón áramlott vissza a vér, kezei mind gyorsabba jártak. Hosszan mesélt a néger doktorról, a rángó bajszú fickóról és a kislányról. Két keze egyre gyorsabban formálta a szavakat. Antonapoulos vontatottan, méltóságteljesen bólogatott. Singer izgatottan közelebb hajolt hozzá, hosszú, mély lélegzeteket vett, szemében könnycseppek ragyogtak.
És ekkor Antonapoulos püffedt mutatóujjával lassan kört rajzolt a levegőbe. Azután ujja körkörösen közelített Singer felé, míg végül hirtelen hasba bökte. Az óriási görög szélesnél is szélesebb mosolyra fakadt, és kiöltötte kövér, rózsaszínű nyelvét. Singer nevetett. Kezei őrült sebességgel formálták a szavakat. Fejét hátravetve, rázkódó vállal nevetett. Fogalma sem volt, miért nevet. Antonapoulos a szemét forgatta. Singer nevetett tovább, lármásan, fékevesztetten, reszkető ujjal, míg levegőért nem kellett kapkodnia. Barátja karja után kapott, megpróbálta összeszedni magát. Nevetése fájdalmas csuklássá szelídült.
Antonapoulos tért magához hamarébb. Hájas kis lábfeje kiszabadult a pokróc alól. Képéről lehervadt a mosoly, és egyszerre megvető arckifejezéssel azon kezdett igyekezni, hogy most már teljes hosszában lerúgja magáról a takarót. Singer sietett volna megigazítani rajta, de Antonapoulos dühösen összevonta szemöldökét és ujjának egy fejedelmi intésével odaparancsolt egy arra haladó ápolónőt. Amikor az rendbe rakta az ágyat, a nagydarab görög oly vontatottan méltóságteljes fejmozdulattal fejezte ki elégedettségét, hogy az inkább tűnt kegyosztásnak, mint egyszerű köszönetnek. Csak ekkor fordult vissza barátjához, mosolytalanul.
Singer beszéd közben nem vette észre, hogy repül az idő. Csak amikor az ápolónő behozta Antonapoulos vacsoratálcáját, akkor döbbent rá, milyen későre jár. A kórteremben égtek a lámpák, odakint már majdnem besötétedett. A többi beteg előtt is tálca volt. Abbahagyták a munkát (egyesek kosarat fontak, mások bőrmunkával foglalatoskodtak, vagy kötöttek), és egykedvűen nekiláttak a vacsorának. Az egy Antonapoulos kivéve valamennyien igen betegnek és sápadtnak tűntek. Legtöbbjükre erősen ráfért volna már a hajnyírás, és mindegyiken ócska, szürke, hátul gombolódó hálóing volt. Csodálkozva bámulták a két süketnémát.
Antonapoulos kissé megemelte a fedőt az edényen, és gondosan szemrevételezte az ételt. Hal volt vacsorára, párolt zöldséggel. Kiszedte a halat és nyitott tenyerén a fény felé tartotta alaposabb vizsgálat céljából. Ezután nagy gusztussal nekilátott. Evés közben mutogatni kezdett a szobában tartózkodókra. Rámutatott egy férfira a sarokban, s közben utálkozva grimaszolt. A férfi dühösen visszamorgott rá. Antonapoulos rámutatott egy fiatal fiúra, kövér kezével integetett neki, és mosolyogva bólogatott. Singer túlságosan boldog volt hozzá, hogy zavarba jöjjön. Felszedte a földről a csomagokat és az ágyra helyezte őket, hogy elterelje barátja figyelmét. Antonapoulos mindenről leszaggatta a csomagolópapírt, de a vetítő egyáltalában nem érdekelte. Újra enni kezdett.
Singer adott az ápolónőnek egy cédulát, amelyen leírta, amit a mozigépről tudni kell. Az ápolónő behívott egy rezidenst, később egy orvost is. Hárman összedugták a fejüket, azután kíváncsian pillantgattak Singerre. A betegek is megneszelték, miről van szó, és izgatottan felkönyököltek az ágyban. Csak Antonapoulos nem zavartatta magát.
Singer előre gyakorolta a vetítő kezelését. Úgy helyezte el a vásznat, hogy minden beteg láthassa. Azután a vetítőre és a filmre fordította figyelmét. A nővér kihordta a tálcákat, a lámpákat leoltották. A vásznon egyszer csak felvillant Mickey Mouse.
Singer figyelte a barátját. Első reakciója a meghökkenés volt. Felemelkedett az ágyban, hogy jobban lásson, sőt fel is kelt volna, ha a nővér vissza nem tartja. Később sugárzó mosollyal nézte a filmet. Singer látta, hogy a többi beteg egymást szólongatja, nevetgél. Nővérek és betegszállítók kukkantottak be az előcsarnokból, nagy volt a jövés-menés. Amikor a Mickey Mouse-nak vége volt, Singer befűzött egy Popeye filmet. Amikor az is lepergett, úgy érezte, hogy elsőre elég ennyi. Felgyújtotta a villanyt, és a kórteremben helyreállt a nyugalom. Amikor a rezidens Antonapoulos ágya alá tette a vetítőt, Singer látta, hogy barátja titkon körbehordozza tekintetét a helyiségben, hogy ellenőrizze, vajon mindenki előtt világos e a mozigép tulajdonjoga.
Singer megint beszélni kezdett a kezével. Tudta, hogy hamarosan felszólítják a távozásra, de már túl sok gondolatot raktározott el az agyában ahhoz, hogy rövid idő alatt is elmondható legyen. Eszeveszett gyorsasággal mutogatott. A kórteremben volt egy Parkinson-kóros öregember, akinek szüntelenül reszketett a feje, miközben erőtlenül tépkedte a szemöldökét. Singer irigyelte az öregembert, amiért nap mint nap egy levegőt szívhat Antonapoulosszal.
Barátja a pizsamafelsőjében matatott valami után. A kis rézkereszt volt az, amit mindig a nyakában viselt azelőtt is. A koszos madzagot valaki piros szalagra cserélte. Singernek eszébe jutott az álma, és azt is elmesélte barátjának. Nagy sietségében olykor nem sikerült elég egyértelműen megformálni a jeleket, ilyenkor kezét megrázva újra belefogott a mondókájába. Antonapoulos pedig nézte a sötét, álmos szemével. Ékes-fényes tarka öltözékében mozdulatlanul regnálva olyan volt, mint valami régi regéből visszarémlő, bölcs király.
Az ügyeletes rezidens megengedte, hogy Singer a látogatási idő után is maradhasson még egy órát. Végül aztán kinyújtotta a karját, és szőrös, ösztövér csuklójára mutogatva jelezte, hogy a hosszabbítás is letelt. A betegek alváshoz készülődtek. Singer keze lehanyatlott. Szilárdan megfogta barátja karját és erősen, átható tekintettel a szemébe mélyedt, ahogyan azelőtt szokta, minden reggeli elválásnál, mielőtt ki-ki dolgára indult volna. Végezetül aztán, tekintetét továbbra is barátjára függesztve, kihátrált a kórteremből. A küszöbön keze még szárnyaszegett búcsúszót formált, azután ökölbe szorult.

A Kiadó engedélyével.