Főkép

Tessék, így is lehet sci-fit írni, olyat, ami ötven évvel az első kiadás után is izgalmas, érdekes, és még az sem zavarja az olvasót, hogy ma már tudjuk, a Mars nem olyan a valóságban, mint ahogyan Clarke elképzelte.
A szerző történetszövő, leíró képességeit jól jellemzi például a regény elején az űrutazás egyhangúságát megtörő epizód, amikor hőseink befogják az utánuk küldött mini űrhajót, amiben semmi izgalmas nincs, sőt, kimondottan rutinfeladatnak számít, mégis, Clarke kisebbfajta drámát kerekít belőle, ahol a feszültség olyannyira hatalmába keríti az olvasót, hogy jószerivel csak akkor vesz levegőt, amikor sikeresen befejeződik a manőver.
 
A Mars titka egy az egyben felidézi a sci-fi aranykorát, amikor remek írók remek történetekkel szórakoztatták a rajongókat, s mintegy mellékesen új magasságokba emelték a műfajt.
 
Természetesen egy percig sem állítom, hogy ez a regény Clarke életművének legjobbja, hiszen arra joggal pályázik a 2001 vagy a Ráma, de hogy egyszerre szól az ifjúsághoz, és az érettebb korosztályhoz, az nyilvánvaló.
Elvégre ki ne szeretne új utakon járni, s nem a korábbi generációk által belakott helyeken élni? Ott lenni, amikor valami új történik, ahol az alkotó szellem, amely kiszabadul a steril laborból, teremtő munkához lát? Elvégre kultúrkörünkben sokáig vallásként hangoztatták: a tudomány mindenre képes, s az emberiség minden problémáját megoldja.
 
Clarke szerint a tudomány még az emberekre is jó hatással van, hiszen a marsi telepesekből a legjobbat hozza ki a technikai fejlődés által lehetővé tett feladat: egy új bolygó lakhatóvá tétele, benépesítése.
Nem csoda, ha a szereplők kellő öntudattal egyenesen az amerikai telepesekhez hasonlítják magukat, akik hajdanán meghódították a vadont, és civilizált hellyé változtatták azt. Abban is nyilvánvaló a hasonlóság szellemi örököseikkel, hogy egyaránt az élőhely alapos megváltozatása a cél, nem pedig annak megőrzése, nemzeti park létrehozása – még jó, hogy a Marson nincsenek őslakos indiánok.
 
A regény számos üzenete közül a legfontosabb talán, hogy az emberiségnek el kell hagynia szülőbolygóját, s kilépnie az űrbe. Ez a gondolat napjainkban sajnos még mindig messze van a megvalósulástól. Nagyon fura volt most, 2011-ben lapozgatni a könyvet, amikor gyakorlatilag majdnem ugyanolyan messze vagyunk a nagyméretű, önellátó űrállomások megvalósításától, mint Ciolkovszkij idején.

A regény 1957-ben már megjelent magyarul, s ettől a mostani kiadás csak apróságokban tér el. Itt-ott átfogalmazódtak mondatok, Squeak elnevezése Kvakra változott, s helyenként a tördelés is más – de ezúttal is Pethő Tibor fordítása szolgált alapul, amivel alapvetően nincs baj.
 
Mindent összevetve A Mars titka egy kellemesen szórakoztató sci-fi, telve optimizmussal, mára idejétmúlt Mars elképzelésekkel és kissé sematikus karakterekkel. A világűr benépesítése Clarke számára éppoly természetes, miként a tudomány és az amerikai életforma minden nehézségen diadalmaskodó mibenléte is. Mindazonáltal az eltelt évek cseppet sem rontottak hatásán, legalább annyira friss, mint Asimov Űrvadász sorozata.
 
Részlet a regényből