Főkép Újabb könyv, ami kilóg az életmű nagyobb csoportjaiból, mert se nem légiós, se nem alvilági, se nem western, és Afrikába se mennek a főszereplők, inkább amolyan hibrid, amelyben egyszerre van jelen a vadnyugat hangulata és mondjuk a Piszkos Fred regények humora. Nem is tudom, miként sikerült ez a folytatás nélküli történetet papírra álmodnia Rejtőnek.
 
Mint már annyiszor, itt is azzal kezdődik minden, hogy egy humoros jelenet révén megismerjük a főszereplőt, egy kimondottan balszerencsés alakot, közismert nevén 13. Pác Tivaldot, akinek becsületes nevét jobb, ha nem bolygatjuk, így is épp elég baja van. Ő az a született peches ember, aki előtt megveszik az utolsó újságot, aki megbetegszik a doktori váróban, aki elcsúszik a mások által eldobott banánhéjon, s aki pont akkor tör be egy bankba, amikor ott éppen biztonsági gyakorlatot tartanak, és minden kuncsaftra tíz rendőr jut.
 
Igen, 13. Pác Tivald nem éppen törvénytisztelő polgárként ismert, legfeljebb annyiban, hogy minden alkalommal becsületesen letölti a betörésért rá kiszabott börtönbüntetést. Egyébként meg elege van az egészből, és gyakran eszébe jut az asszony, akitől elvált, de titokban még mindig szereti. Ekkor következik be a soron következő balszerencsés, kimondottan rá jellemző fejlemény, aminek köszönhetően gyökeresen megváltozik az élete…
 
…és kezdetét veszi egy őrül ámokfutás, ami Hondurasban startol és Texasban ér véget, a könyv címében említett városban, ahol az emberek revolver nélkül járnak. Egészen hősünk felbukkanásáig. Rejtő ezúttal kiváló érzékkel párosította az akciót és a humort, s mindezek felett még a történetre sem lehet panasz, hiszen kellőképpen rafinált és összetett.
 
A könyvben találtam egy érdekes gondolatot (azon felül, hogy időnként jóízűeket nevettem a párbeszédeken és a helyzeteken): vajon mi tesz valakit szerencsétlenné, vele született vagy az élet során szerzett „tulajdonságról” van szó? Úgy gondolom, mindenkinek van olyan ismerőse, akinek valahogy semmi sem sikerül, akivel mindig borzasztóságok történnek, legyen az olyan apróság, mint mondjuk egy hajszál a menzai kajában, vagy sokkal komolyabb pech, mint mondjuk egy füstbe ment nyaralás. Aki rendre elkésik a munkából, mert mindig közbejön valami, stb. Rejtő azon filózik, hogy ez a balszerencse, névhez, mentalitáshoz vagy a fizikai testhez kötődik.
De aki a szórakozáson túl valami rejtett mondanivalóra vágyik, az figyelje meg alaposan, miként lehet szónoklatokkal befolyásolni az embereket.
 
Rejtő ezen könyve a Piszkos Fred opuszokhoz képest kicsit lassabban hat, de vitán felül az életmű legjobbjai közé tartozik a cselekmény kidolgozottsága és az őrült helyzetek okán.
Ez a könyv abból a szempontból is kivételesnek számít, hogy eddig még nem láttam olyan könyvborítót (itt értelemszerűen csak az 1945 utáni kiadásokról beszélek), amelyik illett volna a tartalomhoz. Ezt sajnos most sem sikerült összehozni, mert ugyan alapvetően tetszik a mostani sorozat megjelenése, de véleményem szerint ebben az esetben nem sikerült összhangba hozni a külsőt és a belsőt.