Főkép



 
 
1938., 1943. Két olyan évszám, melyek hallatán kevés ember van, akinek nem egyből a háború, az éhezés, a szenvedés, a halál jut eszébe. Fasizmus… tanulunk róla az iskolában, hát tudunk róla, de „csupán” könyvekből, filmekből, esetleg idős nagyszülőktől. Megpróbáljuk elképzelni, megérteni, átérezni. Nem könnyű! Amennyire sikerül, az is borzalmas. …pedig ez csak képzelet, és valahol mélyen sejtem, a valóság sokkal szörnyűbb lehetett.
 
Egyre kevesebben vannak, akik ott voltak, akiknek az a borzalom volt a gyermekkoruk, vagy a fiatalságuk. Lénárd Sándornak az volt. Ugyan az író közel 40 éve nincs már közöttünk, de életének egy részét – ezt a részét – papírra vetette. Egy élettörténetet, egy 28 éves férfi mindennapjait, aki rossz korszakban volt rossz helyen, ahol a harc nem messzi országokban folyt, és nem „csak” az utca túloldalán, hanem házaikban is minden falat ételért, a holnapért, az életért.
 
A fiatal orvos a fasizmus elől menekülve, átutazóként, „csupán” vízumért érkezett Rómába, de addig is enni kell, így hát elvállalt minden munkát, ami hozhat pár lírát. Hamar megszerette azonban az Örök Várost, az embereket, az utcákat, a szökőkutas tereket - mindez jó időre magához is láncolja.
Pár évet átugorva az emberek már Mussolini bukását, a békét, a szabadságot várják. Lénárd Sándor még mindig, immár hatodik éve él Rómában, de már nincs egyedül. Gyönyörű Dianájával együtt élik át a napokat, együtt nélkülöznek, és együtt örülnek minden apró boldogságnak. Ahogy a könyv első részét a humor, úgy a folytatást a szerelem erős szála szövi át.
 
Nem véletlen, hogy éppen az 1943-as évbe csöppenünk, hisz eljött az idő, Mussolini szobrai potyognak az ablakokból, a diktátor megbukott… és ez csak a kezdet, vele együtt lassan véget ér a borzalom is…
Az emlékirat fanyar humorral, sajátságos módon, egy nagy monológot alkotva, konkrét cselekmény nélkül mutatja be a fasizmus idején az olasz nép mindennapjait.

Végül egy idézet a könyv belső borítójáról: „Keserű könyv? Nagyon. Mulatságos? Nagyon.”