FőképElső fejezet
Steve

Az Iron Maiden története nem egy olyan sztori, amelyet egyetlen ember egyedül képes lenne megfelelő módon elmondani, éppen ezért a könyvben nagyon sokan megszólalnak majd azok közül, akiknek szerepe volt a banda múltjában, esetleg szerepe van a jelenében. A megszólalók mindegyike elmondja, hogyan látja a történteket, mindegyikük a lehető legőszintébben és legpontosabban idézi fel az eseményeket. Előfordul, hogy egyes beszámolók ellentmondanak egymásnak. Ennek pusztán a megszólalók, a rocktörténeti jelentőségű együttes megalapításában szerepet játszók személyisége közötti különbség az oka; mivel mindegyikük más háttérrel rendelkezik, természetes, hogy mindannyian más véleményt fogalmaznak meg.
Lehetséges, hogy a Maiden történetének rejtett igazságai önmaguktól lepleződnek majd le az olvasók és a banda tagjai előtt is, amennyiben figyelmesen olvasnak a sorok között, mérlegelik a különböző beszámolókban elhangzottakat, és megpróbálják eldönteni, hogy a történetek mely változata tűnik a számukra valóságosnak. Egy régi kínai közmondás szerint minél több körülményt ismerünk meg, annál kevésbé látunk tisztán. Amikor interjút készítettem vele ehhez a könyvhöz, Dave Murray gitáros (Steve Harris mellett ő az egyetlen, aki folyamatosan tagja maradt a zenekarnak abból a felállásból, amellyel 1979-ben lemezszerződést kötött az EMI Records) megjegyezte: „már alig várom, hogy elolvassam, és végre megtudjam, hogy valójában mivel is voltunk elfoglalva ennyi éven keresztül.”
Az Iron Maiden történetében egy Steve Harris nevű férfi álmai és céljai játszották a legfontosabb szerepet. Steve volt az, aki kitalálta a banda nevét, összerakta a dalokat, szállította az ötleteket, meghatározta a stílust – és ő az, aki gondoskodik arról, hogy történjen bármi, az Iron Maiden mindig, minden körülmények között elvégezze a meghatározott feladatait. Ha nem lenne ’Arry – ahogy a banda tagjai szólítják –, ha nem álmodott volna meg egy „rockbandát, amely óriási lemezeket készít, hihetetlenül jó koncerteket ad, és káprázatos sikereket ér el”, most valószínűleg nem létezne az a történet, amelynek elmesélésébe belekezdtem.
A csapat kapitánya, a főtörzsőrmester, a bandavezér; Steve Harris nagyjából ezeket a szerepeket tölti be az Iron Maiden életében. Kemény, megalkuvást nem ismerő, tetovált fickó, akivel annak ellenére nem szívesen akaszkodna össze az ember, hogy alig százhetven centi magas. Ezt csak annak ajánljuk, aki felkészült arra, hogy küzdenie kell, mindhalálig. Ez a hozzáállás határozta meg Steve pályafutását az Iron Maidenben is. Halálos küzdelemként fogta fel a ’70-es évek végén megalkuvóvá vált punk elleni harcot, később, a ’80-as években pedig az eladható, MTV-barát mainstream rockzenével szállt szembe. Az utóbbi időkben az idővel vív csatát, azért dolgozik, hogy bebizonyítsa, a Maiden még mindig életképes, érdekes és izgalmas zenekar, nem ártottak neki a tagcserék, a trendek változásai, és az az általános vélekedés sem, hogy a hard rock és a heavy metál már régóta halott.
„Ez nem így van – mondja Steve Harris, miközben a nyakába akasztja a basszusgitárját. – Az Iron Maiden azt üzeni, mindenki bekaphatja! Minket nem lehet legyőzni!” A kezdetek óta ez a Maiden hozzáállása, amit olyan időszakok sem törtek meg, mint a ’90-es évek közepe, amikor kisebb koncerthelyszínekre szorultak vissza. A zenekar és Steve Harris kitartását igazolja, hogy legnagyobb nézőszámú koncertjüket hosszú évekkel e megpróbáltatásokkal teli időszak után, 2009. március 15-én adták a brazíliai Sao Paolóban.
Steve Harris 1956. március 12-én, London keleti részén, Leytonstone-ban – „a nagyanyám hátsó szobájában” – született. A családban a négy gyerek közül ő volt a legidősebb, és az egyetlen fú. „Három húgom van – mondja –, az apánk teherautósofőr volt, anyánk pedig háztartásbeli. Anyám mindenféle munkát elvállalt, de a fő feladata abból állt, hogy rólunk gondoskodjon. Apámnak négy húga volt, ők is mindig átjártak hozzánk, aztán ott lakott anyám anyja is, szóval egy olyan házban nőttem fel, amelyet megszálltak a nők.”
„Visszatekintve, az egyik oka, hogy rákattantam a zenére, az lehetett, hogy otthon mindig szólt valami. A húgaim és a barátaik állandóan lemezeket hallgattak és táncoltak. Beatles, Simon és Garfunkel, meg hasonlók… Nem tudom, hogy eleinte tetszett-e vagy sem, a lényeg, hogy állandóan ment a zene a háttérben. Aztán, ahogy egy kicsit nagyobb lettem, úgy döntöttem, hogy tényleg tetszenek ezek a zenék. Némelyik számot a mai napig kívülről fújom, szóval elég nagy hatást gyakoroltak rám.”
Steve életében azonban a zenét megelőzte a sport. Futballozott, krikettezett, teniszezett; iskoláskorában arról álmodozott, hogy profi focista lesz, a kedvenc csapatában, a West Ham Unitedben fog játszani. Abban a csapatban, amelyben Bobby Moore, Geof Hurst és Martin Peters személyében Angliának világbajnokságot nyert játékosok játszottak. „Az utcán fociztam, a haverokkal, vagy csak egyedül rugdostam a falhoz a labdát. Ha éppen nem volt labdám, megtette egy konzervdoboz is. Rendszeresen játszottunk a haverokkal és akkoriban még nem igazán foglalkoztam a zenével. Igazság szerint a futball volt az első olyan dolog, ami valóban érdekelt.”
Steve először kilencévesen látott valódi meccset: az egyik haverjával kiment a közeli Upton Parkba, ahol a West Ham játszott. „Csak fel kellett ugrani egy buszra, hogy odajussunk – emlékezik vissza Steve. – Teljesen egyedül mentünk, felnőttek nélkül. Azon a meccsen a West Ham négy-háromra verte a Newcastle-t. Ez borzasztóan tetszett, betalált nálam. A Hammers megszállott rajongója lettem. Apám és a nagyapám a Leyton Orientnek szurkolt, és állati dühösek voltak, amikor kiderült, hogy én más csapatot választottam magamnak. Apám persze állandóan dolgozott, sosem tudott meccsre vinni, vagyis valójában az ő hibája volt, hogy West Ham-drukker lettem. Mezem is volt, meg minden.”
A következő hét évben a futball körül forgott Steve élete. mindent elkövetett azért, hogy valóra váltsa az álmát, és bekerüljön a West Ham csapatába. Szokása szerint ehhez is szenvedélyesen állt hozzá; gyerekkorában gyakorlatilag nem is foglalkozott mással. „Játszottam a suli focicsapatában, de teniszeztem is. Szerettem a zenét, szerettem rajzolni, de akkoriban a foci volt a legfontosabb a számomra. Emlékszem, 1966-ban láttam az Anglia–Nyugat-Németország világbajnoki döntőt. Az egyik haveromnál voltunk, még ma is élesen emlékszem a németek első góljára. A padlón vergődtem, és az járt a fejemben, hogy szent isten, most aztán mindennek vége, annyi a világnak! Mindenre tisztán emlékszem: a fekete-fehér tévé ott állt a szoba sarkában, egy akvárium mellett, benne egy aranyhallal, ami idegesítően színes volt a tévéhez képest! Úgy emlékszem mindenre, mintha tegnap történt volna.”
Miután Steve átkerült a Leyton High középiskolába, szombatonként rendszeresen játszott a suli csapatában, vasárnaponként pedig az egyik helybeli amatőr klubnál, a Beaumont Youth-ban kergette a labdát. „Azt hiszem, tizenkét, talán tizenhárom éves voltam. minden létező poszton játszottam, csak centerhalf és kapus nem voltam soha, mert oda túl alacsonynak bizonyultam. Leggyakrabban szélsőnek tettek, mert nagyon gyorsan futottam a labdával. A Beaumont jó kis csapat volt, a kezdőcsapatunkból, tizenegy srác közül később heten vagy nyolcan bekerültek valamelyik profi csapatba. Egy alkalommal játszottunk az Orient Youth ellen, öt-egyre vertük őket. Apám és a nagybátyám is kijött a meccsre. Örülhettek, mert az Orient Youth az első fél percben bevarrt nekünk egy gólt. »Az isten verje meg őket, ezek nagyon jók!« – mondtuk egymásnak, aztán a végén mégis mi győztünk öt-egyre. Két gólt rúgtam, apám nagyon elégedett lehetett. Akkoriban kezdtük felfogni, hogy simán verjük a profi klubok kölyökcsapatait. Azon kezdtem gondolkozni, hogy esetleg hivatásos focista lehetek.”
A tehetséges tinédzser felkeltette egy széles körben kevéssé ismert, de az East Enden legendásnak számító tehetségkutató, Wally St. Pier figyelmét. Steve szerint ez nagy dolog volt akkoriban: „Wally mitikus alaknak számított, észrevétlenül jelent meg a meccseken. Soha, senki sem tudta biztosan, hogy ott van-e, vagy sem. Azt hiszem, két-három alkalommal látott játszani. Aztán a Beaumont-on keresztül üzenetet kaptam, hogy utazzak át West Hambe. Tizennégy éves voltam, és egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ilyesmi megtörténhet velem! A klubot irányító fickó személyesen jött el hozzánk, úgy mondta el. Madarat lehetett volna fogatni velem, úgy örültem. Amikor először elmentem a West Hambe, persze összeszartam magam, de szerencsére jött egy másik srác is, Keith Taylor, akit ismertem a klubból. Őt is kiválasztották. Még ma is összefutunk időnként. Az apám is a fellegekben járt. Sokat viccelődött azon, hogy a West Hambe kerültem, de persze büszke volt és elégedett. Elég izgalmas időszak volt!”
Steve hetente két alkalommal járt edzésre Upton Parkba, és közben rájött arra, mivel jár, ha valaki profi focista akar lenni. Belekóstolt olyan dolgokba is, amelyek nehezen összeegyeztethetők egy hivatásos sportember életvitelével. „Ahhoz, hogy valaki profi focista legyen, először is hihetetlenül nagy adag elszántság kell. Az egész olyan, mint elmenni szerzetesnek, egy tizennégy-tizenöt éves srác pedig csak nehezen tud betartani ilyen szigorú szabályokat. Az összes haverom bulizni járt, én viszont nem mehettem velük. Szerettem volna a többiekkel lógni, kocsmázni, röhögni a poénokon, de mindennap edzésre jártam – hetente kétszer a West Hamben, egyszer a suli csapatában, és még a régi klubommal is gyakoroltam. Csak akkor nem kellett edzenem, amikor a suliban beindult a meccs-szezon. Ilyenkor csak játszanom kellett. Hetente legalább három meccsem volt. Hihetetlen. Elképesztő, milyen jó erőben voltam, de ezt akkoriban persze fel se fogtam.”
„Rájöttem, hogy valójában nem ezt akarom csinálni. Ez a felismerés eléggé megrázott. Nyolc- vagy kilencéves koromtól fogva, azóta, hogy először kimentem a West Ham egyik meccsére, egyfolytában az járt a fejemben, hogy focista akarok lenni. A kisebbik fiam hétévesen állandóan azt hajtogatta, hogy felnőttkorában focista lesz. Én ugyanilyen voltam. De amikor az ember lejár az edzésekre, lassanként rájön, hogy borzasztóan elkötelezettnek kell lennie, mert ha az ember nem ad bele mindent, akkor csak az idejét fecsérli. Rengeteg tehetséges játékos volt, hagyta abba. Szerintem nem voltam se jobb, se rosszabb a többieknél, de nem tudtam folytatni, mert nem voltam elég elszánt. Azon töprengtem, hogy ha nem tudom elkötelezni magam egy olyan dolog iránt, amit szeretek, akkor valójában mi a fenét akarok csinálni?”
„A szüleim nem erőltették túlságosan a sportot. Vannak szülők, akik hajtják a gyereküket, de az enyémek nem ilyenek voltak. megpróbáltam továbblendíteni magam a holtpontokon, de aztán be kellett látnom, hogy igazából nem ezt akarom csinálni, ami elég megrázó volt. Egy évig egyáltalán nem fociztam, de elképzelni sem tudtam, mihez kezdek majd, amitől persze kiborultam.”
Steve egy év elteltével visszatért a futballhoz, és nagyon élvezte a játékot. „Azért játszottam, mert örömet szerzett. Lementem a Melbourne Sportsba, ahol korábban már játszottam, és kisebb-nagyobb kihagyásokkal, azóta is mind a mai napig játszom ott.”
Ekkorra letett arról, hogy ő legyen a következő angol sztárjátékos, mert már tudta, mihez akar kezdeni. Úgy döntött, rocksztár lesz. Első lépésként növeszteni kezdte a haját. „A csapatban Georgie Bestnek hívtak, mert hosszú hajat viseltem. Pedig ennek semmi köze nem volt George Besthez, sokkal inkább Chris Squire-hez, a Yes basszusgitárosához. A hajam nem okozott gondot egészen addig, amíg tizenhat éves koromban be nem léptem egy teniszklubba. Ott egy fickó azt kérdezte tőlem: »Nem hosszú egy kicsit a hajad?« Mire én: »Figyeljen, mielőtt ebbe belemennénk: az apám nem szól bele, hogy mikor vágatom le a hajamat, úgyhogy ezt magától sem fogom eltűrni!« Erre azt mondta, hogy »Azért még nem kell így beszélni!« »Akkor ne tegyen megjegyzéseket a hajamra!«, mondtam, majd felálltam és kisétáltam. Jó darabig nem teniszeztem. Lehet, hogy a futballpályán is lejátszódott volna ugyanez a jelenet, mert akivel profi szerződést kötöttek, attól elvárták, hogy betartson bizonyos szabályokat… Akkoriban elvi kérdés volt számomra, hogy nem vágatom le a hajamat.”
Steve számára egyértelművé vált, hogy egyetlen foglalkozás létezik, amellyel képes kifejezni önmagát, és a hosszú haját is megtarthatja: a zenészé. „Tulajdonképpen csak tizenhét éves koromban kezdtem gitározni, de tizennégy-tizenöt éves korom óta vásároltam lemezeket. A legelső lemezt, amelyet végighallgattam, ajándékba kaptam. Ötéves lehettem, amikor megkértem anyámat és apámat, hogy vegyék meg nekem az Exodus című film zenéjét. Imádtam. még mindig megvan valahol. Epikus anyag, mindig szerettem az ilyesmit. Attól kezdve időnként vetettem magamnak egy-egy albumot, aztán tizennégy éves koromban egyedül kezdtem vásárolni a zenéket. A legelső lemez, amit már én vettem, egy reggae-válogatás volt, rajta olyanok, mint Dave és Ansel Collin száma, a ›Monkey Spanner‹, a ›Big Five‹ a Judge Dreadtől és hasonlók.”
Ez 1970 táján történt, amikor elég bizarr módon a reggae a brit skinheadek első generációjának kedvencévé vált. A reggae zene, a Ben Sherman-ing, a Doctor Martens bakancs, és a kockás bélésű, fekete Harrington dzseki szinte kötelező viselet volt Steve környezetében. „A legtöbben olyanok voltunk, hogy ma skinheadnek neveznének minket. De én nem igazán rajongtam azokért a dolgokért. Az albumot is csak azért vettem meg, mert az embernek meg kellett tanulnia pár lépést, hogy a bulikon hozni tudja a formát. Aki nem hozta a formát, az nem kerülhetett a csajok közelébe. Valójában egyikünk sem merült el túlságosan ebben a stílusban, de akkoriban egyszerűen így mentek a dolgok. Természetesen a hajamat nem hagytam levágatni. Sosem voltam kopasz, de ugyanazokat a cuccokat hordtam, mint a többiek: Doc Marten bakancs, felhajtott szárú nadrág, láncok, meg a többi. Aztán jöttek a lekerekített gallérú ingek, meg a feszes pólók, meg a trapézgatyák, meg a hasonlók, utána meg már kockás ingeket hordtunk, meg szakadt gatyákat, meg a fakereszteket, és Free-t meg Black Sabbathot hallgattunk.”
Steve összebarátkozott egy Pete Dayle nevű sráccal, akinek a lakásán órákat töltöttek együtt: sakkoztak, Subbuetóztak, és „meghallgattunk minden elcseszett, fura lemezt, ami Pete-nek megvolt, olyan dolgokat, amelyeket addig még sosem hallottam. Általában progresszív rockzenéket hallgattunk, Jethro Tullt, King Crimsont meg Genesist. Mindig szólt valami a háttérben. Akkoriban mindenki fociszerelésre költötte az összes pénzét, ő viszont inkább lemezeket vett, és beszerzett egy nagyon jó hifi cuccot. Először fura figurának tartottam, aztán amikor újra és újra meghallgattuk azokat a lemezeket, érdekelni kezdett a dolog. Kérdéseket tettem fel Pete-nek, kíváncsi voltam a zenészekre, meg arra, hogy éppen mit hallunk. Ő meg olyanokat mondott, hogy »ez egy kicsit Jethro Tull-os, az meg olyasmi, mint a Yes.« A Genesis első lemezeit hallgattuk, meg Black Sabbathot, Deep Purple-t, Led Zeppelint. Bizonyos zenéket kifejezetten érdekesnek találtam, de volt olyan is, amit kibaszott furcsának találtam.”
Az jelentette a fordulópontot, hogy Pete kölcsönadott néhány albumot Steve-nek, aki így otthon sokkal figyelmesebben hallgathatta őket.

A Kiadó engedélyével.