Főkép

A szófára pillantott. Trefusis a hátán feküdt, mellkasán dugig telt hamutartó, nyakában könnyű fülhallgató, az arcán pedig mályvaszín selyemkocka, melyen keresztül azért sikerült átfüstölnie. Ha a hamutartó nem mozog fel-le, és a selymen nem szűrődik át füst, Adrian halottnak is hihette volna. Remélte, hogy nem az, mert az esszéje jól sikerült, sokat is dolgozott vele.
A barátok óva intették attól, hogy a filológiát válassza.
– Craddockot kapod, aki semmit se ér – mondták. – Trefusis csak kutatókat és pár kiválasztott B.A.-st tanít. Csináld az amerikai esszét, mint mindenki.
De Trefusis belement, hogy meghallgassa.
– A korai középangol „do” segédige a modális segédige és „have” plusz múlt idejű melléknévi igenév után következett. Lényegében második helyzetű nem modális segédige volt, kölcsönösen kizárva egymást a „be” plusz múlt idejű segédigével, és összeegyeztethetetlen a passzív alakkal. Egyes nyelvészek már ezernyolcszáztizennyolcban arról írtak, hogy bevett alternatíva az egyszerű alakra, mások viszont csakis nyomatékos, kérdő és tagadó mondatokban használták. A tizennyolcadik század közepére elavult.
Adrian felnézett a papírjaiból. Barna folt terjedt Trefusis zsebkendőjén, ahogy a selyem szűrte a füstöt.
– Öhm… ennyi.
A szófán csend. A messzeségben Cambridge összes harangja elkezdte ütni az órát.
– Trefusis professzor?
Egy ilyen minőségű esszét csak nem aludt át? Adrian megköszörülte a torkát és ismét próbálkozott, ezúttal hangosabban.
– Trefusis professzor?
A zsebkendő alól sóhaj szivárgott.
– Szóval.
Adrian megtörölte a tenyerét a térdén.
– Jó volt? – kérdezte.
– Jól szerkesztett, jól megkutatott, jól alátámasztott, jól megindokolt…
– Ó, köszönöm.
– Eredeti, tömör, elgondolkodtató, érzékeny, mélyreható, feltáró, meggyőző, világos, érdekes, szépen felolvasott…
– Ööö… jó.
– Gondolom – mondta Trefusis –, majdnem egy kerek óra is kellett, hogy kimásolja.
– Tessék?
– Ugyan-ugyan, Healey. Már így is eléggé megalázta saját intelligenciáját.
– Ó.
– Val Kirstlin, Neue Philologische Abteilung, 1973. július. „A ’do’ segédige eredete és jellegzetességei a középangolban és kora-modern angolban”. Igazam van?
Adrian kínosan feszengett. Akkor is elég nehéz volt megmondani, hogy Trefusis mit gondol, amikor látszott az arca; így zsebkendővel fedve pedig annyira olvashatatlan volt, akár egy orvos receptje.
– Nagyon sajnálom. Az úgy volt, hogy…
– Kérem, ne mentegetőzzék Ha vette volna a fáradtságot, hogy a saját feje után menve dolgozzon, akkor is kénytelen lettem volna végigülni, és biztosíthatom, inkább hallgatok meg egy jó esszét, mint egy közepeset.
Adrian erre nem tudott mit felelni.
– Magának tűrhető agya van. Sőt jó agya, Mr. Healey.
– Köszönöm.
– Jó agya van, de pocsék elméje. Nekem jó agyam és jó elmém van. Mint Russellnek. Leavisnek jó elméje, de lényegében semmi agya. Az a kérdés, folytassuk-e ezt?
– Micsodát?
– A lopott holmiknak ezt a kétheti kiterítését. Elég értelmetlen. Én sem találom elbűvölőbbnek és érdekesebbnek a nemtörődöm ifjút, mint amennyire, sejtésem szerint, maga lenyűgözőnek és különcnek a megtört öregembert. Talán hagynom kéne, hogy elherdálja ezt az évet. Kétségem sincs afelől, hogy nagyon jól szerepelne a záróvizsgákon. Az őszinteség, szorgalom és buzgalom teljességgel felesleges tulajdonságok egy olyan emberben, mint maga, ahogy arra nyilvánvalóan rá is jött már.
– Én csak olyan…
Trefusis lehúzta az arcáról a zsebkendőt, és Adrianre nézett.
– Mi sem természetesebb! Olyan eszeveszetten elfoglalt. Esze vesztetten.
Trefusis kivett egy cigarettát a szófa melletti könyvtorony tetején pihenő csomagból, és hüvelykujja körmének ütögette.
– Az első találkozásom magával csak megerősítette, amit sejtettem. Maga csaló, sarlatán kókler. Ami azt illeti, a szívem szerint való fickó.
– Mitől olyan biztos benne?
– A nyelvet tanulmányozom, Mr. Healey. Maga folyékonyan és meggyőződéssel ír, tekintéllyel és magabiztosan beszél. Egy összetett idea itt, egy elvont felvetés ott, maga zsonglőrködik velük, cicázik velük, elcsábítja őket. Nincs haladás a kétségtől a megértésig, nincs megtorpanás, nincs kérdésfeltevés, nincs izgalom. Másokat próbál meggyőzni, sosem magát. Felismeri a paradigmákat, de átrendezi őket, ahelyett hogy elemezné. Egyszóval nem gondolkodik. Sosem gondolkodott. Sosem mondott nekem olyasmit, amit igaznak hisz, csak olyat, ami igaznak hangzik, és talán igaznak is kéne lennie: olyan dolgokat, melyek pillanatnyilag passzolnak annak a személynek a jelleméhez, akinek ma délután éppen kiadja magát. Maga csal, maga ferdít, maga hazudik. Ez már-már csodálatos.
– Tisztelettel, professzor úr…
– Lópikulát! Maga nem tisztel engem. Retteg, rühell, irigyel… bármit, de nem tisztel. És miért is tisztelne? Aligha vagyok tiszteletre méltó.
– Azt akartam mondani, hogy annyira különbözöm másoktól? Nem mindenki gondolkodik úgy, ahogy én? Nem mindenki csak átrendez sémákat? Ideákat nem lehet teremteni és pusztítani.
– Igaz! – Trefusis kéjesen összecsapta tenyerét. – Igaz, igaz, igaz! De ki más tudja, hogy ezt csinálja, és csakis ezt? Maga tudja, maga mindig is tudta. Ezért hazug. Mások minden tőlük telhetőt megtesznek, és amit mondanak, azt komolyan gondolják. Maga sosem gondolja komolyan. Az erkölcseire is kiterjeszti ezt a kettősséget. Maga használja és kihasználja az embereket és ötleteket, mert nem is hiszi, hogy léteznek. Magának csupán sémák, amikkel játszhat. Maga a sátán kutyája, és ezzel tisztában is van.
– Akkor mi lesz velem? – kérdezte Adrian.
– Nos. Megkérhetném, hogy ne zavarjon többet. Élje a maga unalmas kis életét, és én is élem az enyémet. Vagy írhatnék a konzulensének. Ő eltanácsolná az egyetemről. Mindkét lehetőség megfosztana a maga pátyolgatásáért kapott bevételtől, akármilyen elenyésző is az. Mit tegyek? Mit tegyek? Töltsön magának egy pohár Madeirát, van Sercial vagy Bual. Hmm. Nehéz döntés.
Adrian felállt és átmanőverezett a szobán.
Tresfusis szobáját egy szóval le lehetett írni.
Könyvek.
Könyvek, könyvek, könyvek. És amikor már a szemlélő abba a hitbe ringatná magát, hogy ezzel vége, újabb könyvek.
A falból és a padlóból alig látszott ki egy-egy centi. Közlekedni csak a könyvhalmok közti járatokon lehetett. Ezeken az ösvényeken haladni derékig a könyvekben olyan érzés volt, akár a labirintusban, útvesztőben menni. Trefusis úgy nevezte, „könyvvesztő”. Azok a helyek, ahol le is lehetett ülni, lagúnák voltak a könyvek korallzátonyai között.
Adrian úgy gondolta, hogy aki huszonhárom nyelven beszél és negyvenen olvas,az elkerülhetetlenül összeszed pár értékhordozó kötetet útközben. Trefusis azonban igencsak lesújtó véleménnyel volt róluk.
– Pocsékba ment fák – mondta egyszer. – Ostoba, ronda, otromba holmik. Minél előbb talál valamit helyette a technika, annál jobb.
Még a szemeszter elején egy könyvet dobott Adrian feje felé, annyira felbosszantotta egy vaskos megjegyzés. Adrian elkapta és döbbenten látta, hogy a Les Fleurs du Mal első kiadása.
– A könyvek nem szent relikviák – mondta akkor Trefusis. – A szó talán a vallásom, de imádás tekintetében igen visszafogott vagyok. Engem nem érdekelnek templomok és faragott képmások. A könyvek iránti nyárspolgári megszállottság babonás bálványimádása botrányosan bosszantó. Gondoljon bele, hány gyerek kedvét veszik el az olvasástól fontoskodó kis emberek, akik leszidják őket, amikor csak óvatlanul lapoznak. Ez a világ nagyon szereti mondogatni, hogy a könyvek „tiszteletet érdemelnek”. De mikor halljuk, hogy a szavak tiszteletet érdemelnek? Gyerekkorunktól kezdve arra tanítanak, hogy csak a láthatót és látszólagost tiszteljük. Rémes irodalmárok locsognak a könyvekről, mint „tárgyakról”. Igen, az véletlenül egy első kiadás. Ami azt illeti, Noël Annan ajándéka. De biztosíthatom, hogy egy ronda megsárgult livre de poche éppen olyan jó szolgálatot tett volna nekem. Nem mintha nem méltányolnám Noël nagylelkűségét. A könyv egy technológiai termék. Ha emberek hajlandók gyűjteni és nagy árat fizetni értük, hát tegyék. De ne tegyenek úgy, mintha nemesebb vagy intelligensebb elfoglaltság lenne, mint tubákos szelencét vagy rágógumi papírt gyűjteni. Elolvasom, használom hamutartónak, papírnehezéknek, ajtótámasznak vagy megdobok vele egy ostoba fiatalembert egy értelmetlen megjegyzésért. Szóval. Gondolja újra. – És Adrian újragondolta.
Most visszakevert arra a kis tisztásra, ahol Trefusis a szófán fekve füstkarikákat eregetett a mennyezet felé.
– Kedves egészségére – kortyolt Adrian a Madeirából.
Trefusis rámosolygott.
– Ne legyen pimasz, cseppet sem áll jól magának.
– Nem, professzor úr.
Csend következett, melyben Adrian lelkesen vett részt.
Sok tanár irodájában állt már, lábával az arabeszk szőnyeg mintáit követve, mialatt dühös emberek az ő hiányosságait taglalták és megjövendölték korántsem bíztató jövőjét. Trefusis nem volt dühös. Sőt inkább vidám. Tökéletesen nyilvánvaló volt, hogy fikarcnyit sem érdekli, Adrian él vagy hal.
– Főkonzulenseként az erkölcsi gyámja is vagyok – szólalt meg végül Trefusis. – Az erkölcsi gyám egy erkölcstelen gyámoltért epekedik, és az Úr engem ellátott vele. Alkut kötök magával, ezt fogom tenni. Háborítatlan békében hagyom az év végéig, egyetlen feltétellel. Álljon neki valaminek, amivel meglep engem. Azt mondja, ideákat nem lehet teremteni. Talán nem, de felfedezni lehet. Én különösen iszonyodom a kliséktől – tessék, a „különösen iszonyodom” is éppen ilyen taszító visszaöklendezett kifejezés –, és azt hiszem, tartozik önmagának azzal – hogy a klisék még émelyítőbb szintjére ereszkedjem le –, hogy energiáját jó agyának sötét kovácsműhelyében valami új kikovácsolásának szentelje. Jómagam évek óta semmi eredetit nem produkáltam, legtöbb kollégám pedig a pelenkától a sírig boldog életet él úgy, hogy bármiféle gondolat megtette volna a rövidke kitérőt elméjén keresztül, nem hogy egy új gondolat. De ha be tud nyújtani nekem egyetlen olyan munkát, amelyben fellelhető az újdonságnak akárcsak a magja, egy érdekes és provokáló dolog részecskéje árnyékának szilánkjában kicsírázójottányi töredékezredrészének torzója, ha mutat nekem valamit, ami elképeszt és elbűvöl, akkor visszafizeti nekem azt, hogy hallgatnom kellett, amint felböfögte mások gondolatait, és közben még saját magának is szolgálatot tesz vele. Megegyeztünk?
– Nem egészen értem.
– Pedig egyszerű! Bármilyen téma, bármilyen kor. Lehet háromkötetes értekezés vagy egyetlen frázis egy sajtcetlin. Remélem, hogy hallok magáról még a szemeszter vége előtt. Végeztünk.
Trefusis a fülébe dugta a fülhallgatót és egy kazetta után tapogatott a szófán.
– Jó – mondta Adrian. – Ööö…
Ám Trefusis már visszaterítette arcára a zsebkendőt, és elernyedt Elvis Costello hangjára.
Adrian letette az üres poharat, és kiöltötte nyelvét a fekvő alakra. Trefusis keze felemelkedett és levegőbe döfött az amerikai egyujjas üdvözléssel.
Akkor, gondolta Adrian, ahogy átvágott a Hawthorn Tree Courton a portásfülke felé, kell egy eredeti ötlet. Nem lehet olyan nehéz. Tele van velük a könyvtár.

A Kiadó engedélyével.