FőképAz idei Sziget első, számomra is vonzó napján nagy reményekkel indultam el és bár egészen mást kaptam, mint amire számítottam, végeredményben a kellemes és a nem várt csalódások kiegyenlítették egymást.
Természetesen most a fellépő zenekarok műsorára gondolok, merthogy a Sziget a koncertekről és minőségi szórakozásról is szól, nem csak az egy hétig tartó tivornyázásról.
A rendezvény kiváló lehetőséget nyújt arra, hogy az ember végre láthasson olyan zenekarokat is, melyekkel egyébként a borsos belépők miatt vonakodva próbálkozna, emellett esetleg új kedvencekkel is találkozhat.

Ezúttal sem volt ez másképp, így végre belenézhettem egy Nemjuci produkcióba, ami abszolút be is váltotta a hozzá fűzött reményeket.
Az Anima Sound System egykori énekesnője zenekarával afféle pörgős, punkos popzenét játszik: az egyszerű zenei alapokon nyugvó zenéhez angol nyelvű szövegeket adtak, olykor pedig Mr. Bungle-t is megszégyenítő elborulásnak is tanúi lehettünk.

Juci nagyon profi előadóművész, aki nem csupán jól énekel, de ahhoz is ért, hogy kell műsort csinálni és a közönséget is belevonni a produkcióba, néha pedig egészen „megőrül”, vagyis remekül beleéli magát, konkrétan színészként adja elő a dalokat.
Nem is csoda, hogy a kis számú, de annál lelkesebb közönség díjazta a showt. A fergeteges hangulatú koncert ráadásul teljesen jól is szólt.

Innentől viszont gyakorlatilag egyik együttessel sem volt szerencsém, amit előre kinéztem. Teljesen véletlenül sikerült összefutni a baráti társasággal, akikkel közösen indultunk első kötelező állomásom, a Party Aréna felé, ahol a Gotan Project buliját akartuk megnézni.

A francia alakulat nagyon érdekes és véleményem szerint egyedülálló zenében utazik: elektronikus alapokra helyezett tangószerű zenét játszanak, abszolút franciás ízzel. Sajnos azonban rajtunk kívül még olyan nagy számú érdeklődőt vonzott a program, hogy esélytelen volt bejutni a sátorba, bárhogy szerettük volna.

Helyette a közeli Világzenei Nagyszínpadon kukkantotunk bele a RotFront nagyon hangulatos koncertjébe, ahol ott is ragadtunk egy rövid időre. A magyar-orosz-német-amerikai kooprodukció igen színes zenei élményt nyújtott, amiben aztán szinte mindenféle zenei stílus keveredett.
Alapvetően a balkáni életérzés uralkodott benne, amit a fúvósok folyamatos jelenléte erősített, amire többek közt oroszul és magyarul is énekeltek, a végeredmény pedig nagyon vidám és szórakoztató volt.

Ezek után még egyszer megpróbálkoztunk a Party Arénával, de a sátor továbbra is megközelíthetetlen volt, ráadásul még a közelben sem találtunk olyan helyet, ahonnan rendesen meg lehetett volna hallgatni Gotan Projectéket, azért aztán továbbindultunk.

Az est legjobban várt programja számomra a Paradise Lost volt, akik ugyan most érezhetően jobbak voltak, mint a tavalyi botrányos Zöld Pardonos estén, de az igazi boldogsághoz azért ez még mindig édeskevés volt.
Az Overdrive délutáni koncertjébe belehallgatván túl korán nyugtáztam, hogy végre korrektül szól valami a Headbangers Ball sátorban, mert sajnos estére ez is elromlott, s a mélyponton, a zúzós „Frailty” közben az áram is elment teljesen.

De nem is csak a hangzás volt itt baj: sajnos a brit doom metal legenda úgy tűnik, hiába próbálkozik különleges hangulatú, depressziós zenéjének élőben történő reprodukálásával, valahogy nem sikerül egészen jól megidézni az érzést.
A leggyengébb láncszem egyértelműen az énekes Nick Holmes, aki most láthatóan valóban nagyon igyekezett, végre beleéléssel és lelkesen állt neki a feladatnak, de megint csak képtelennek bizonyult arra, hogy a lemezeken hallhatóhoz hasonló hangot préseljen ki magából.

A többi taggal egyébként nincs is semmi gond, ők játsszák rendesen, amit és ahogy kell, még akkor is, ha rosszul szól.
Itt elhatároztam magam, hogy semmi nem törheti meg lelkesedésemet és csakazértis jól fogom magam érezni, mert a Paradise Lost igenis nagyszerű és annak azért örültem, hogy a banda legalább annyival segített, hogy most sokkal vonzóbb programot játszottak, mint legutóbb.

A zseniális új lemezt nagyon erőltették, arról a legjobb dalokat szinte kivétel nélkül elő is adták, a nehézségekhez képest korrekten. Volt továbbá „As I Die”, „Enchantment", „Erased", „The Last Time”, „One Second”, „The Enemy”, amik azért érezhetően jobban megmozgatták a közönséget is, mint az újabb keletű dolgok.

Ezt követően a Blues színpadnál kerestem az ismerősöket, ahol Jimi Hendrixről szólt az este. A gitáristent azonban nem sikerült teljes mértékben megidézni, helyette viszont a viharisten válaszolt az imákra, akinek haragja elől az A38/Wan2 sátorba menekültünk, ahol Charlie Winston játszott.
Az ő zenéjét korábban nem ismertem, de mivel sok jót olvastam már róla, ő is szerepelt az eredeti tervemben. Nos, neki abszolút nem sikerült meggyőznie. Nem tudom, hol volt a hiba, talán rossz helyen álltunk, de nagyon úgy tűnt, hogy rajtunk kívül mindenki élvezi a műsort, számunkra viszont teljesen élvezhetetlen volt az egész és alig vártuk, hogy elálljon az eső és menekülhessünk.

Ekkorra már eléggé elfáradtunk mind és nem is gondoltam volna, hogy az est igazi meglepetése még hátravan, és szintén az A38 színpadon várat magára. Nagyon örülök, hogy végül hagytam magam rábeszélni az Erik Sumo Band koncertjére, mert egy hatalmas élménnyel gazdagodtam általa.
A magyar formációnak már egyetlen dallal is könnyedén sikerült magasan überelnie a korábban itt megtekintett Charlie Winstont.

Az egyszerűnek tűnő, ám bőven formabontó zenei alapokra épülő, energikus és nem kevés pszichedeliát is tartalmazó muzsikát nem is tudnám bekategórizálni: ha azt mondom, hogy valami táncra csábító csoda, akkor közel járok hozzá.
A zenére a koronát a két őstehetséggel rendelkező énekesnő nagyon jól eltalált, egymást kiegészítő produciója teszi fel: Kiss Erzsi hangja mintha külön hangszer lenne, a tündérien bájos Harcsa Veronika pedig a féfriszemeket vonzó színpadi látvány mellett a hagyományosabb énektémákat hozza profin és lazán egyszerre. A sikerre pedig nincs is jobb bizonyíték, hogy még az eddigre holtfáradt jómagamat is sikerült olyannyira felüdíteniük, hogy végigtáncoljam a műsort.