Főkép

Valamikor tavaly év elején hallottam első ízben a hírt, miszerint jön a hatodik hícsí kötet, s bizony ezen alaposan meglepődtem, hiszen a negyedik rész (A hícsík krónikái) befejezése ugyan nyitott volt, ám nem keltett akkora hiányérzetet, ami a történet továbbgondolásáért kiáltott volna.

Ráadásul az ötödikként érkező novellaválogatás (A hícsík nyomában) nem vitte tovább az egyébként izgalmas történetet, inkább csak Pohl menet közben fel nem használt ötleteinek gyűjteményeként volt értelmezhető. Ezek után remélem érthető, miért is csodálkoztam.
 
Előzetesen úgy tippeltem, két lehetőség adódik a folytatásra. Egyrészt valami epikus összecsapás az emberek és a hícsík (no meg minden értelmes faj) ellenségével – nem túl eredeti megoldás, de kellőképpen izgalmas; másrészt a sorozat majdnem főszereplőjeként megismert Robinette újabb kalandjainak élvezetes tálalása – ez sem rossz, bár kicsit elcsépelt fejlemény, hogy mindig ott van, ahol éppen valami világra szóló történik.
 
A következő meglepetés akkor ért, amikor végre kezembe vettem A hícsík birodalma című regény. Miféle csűrés-csavarást talált ki Pohl, amit csak ekkora terjedelemben lehetett megírni? – tettem fel a kérdést. Úgy tűnik, mostanában mindenki csak nagyban gondolkodik: hol vannak már azok a két-háromszáz oldalas történetek, amelyek „rövidségük” ellenére képesek voltak lekötni az embert?
 
Szerencsére buktam a tippelést, mivel a történet egészen másról szólt, mint amire előzetesen gondoltam. Mondjuk az eredeti angol cím eléggé árulkodó (The Boy Who Would Live Forever), s ennek megfelelően új szereplő lép színre, aki nem csupán ifjú és árva, hanem ráadásul hiányzik belőle az a kíváncsiság, ami mondjuk Robinette karakterét jellemzi.
 
Inkább amolyan amerikai átlagtinédzser, aki ugyan Isztambulból érkezik az Átjáróra, de a későbbiek során ennek nincs jelentősége, hiszen átlagos, éretlen kamaszként hányódik a galaxisban. Ezt a csávót összeengedni a hícsíkkel – érdekes elképzelés, s mondanom sem kell, szerfölött tanulságos.

Merthogy tetszik vagy nem tetszik, ő és várandós párja azt követően, hogy beköltöznek az egyik hícsík lakta planétára, az értelmes lények közötti kommunikáció nehézségeit mutatják be személyre szabottan és a hétköznapok szintjén, kezdve az eltérő fogalmak és szocializáció okozta problémákon át, egészen a táplálkozás, illetve az ehető ételek meghatározása körüli különbségekre.
 
Akinek mindez kevés, az olyan „mellékküldetésekkel” múlathatja az időt, mint például az Ellenség ténykedése, a hícsí menedéknek az emberi társadalomra gyakorolt hatása, és a többi...
 
A végeredmény egy meglepően jól sikerül Átjáró regény, ami élvezetes folytatása a sorozatnak, s talán épp ezért egy percig sem unalmas. Azért remélem, ez már tényleg a befejezés.

Részlet a regényből

 

A szerző életrajza