Főkép A briton in Hungary – avagy Egy brit Magyarországon alcímmel jelent meg az évek óta néhány hónapot rendszeresen Magyarországon töltő angolprofesszor könyve. Nem ő az első, aki ilyen humoros, irodalmi jellegű angol-magyar összehasonlításokat tesz: George Mikes magyar származású, Angliába emigrált újságíró hasonló művekkel vált népszerűvé hazánkban és Nagy-Britanniában egyaránt.
 
Ahogy nekünk, magyaroknak is megvan a véleményünk a teaszürcsölgető angolokról, az évszázadok során bizonyára ők is kialakítottak valamiféle képet mirólunk. De hogy ez pontosan milyen, jó-e vagy rossz, nehéz megállapítani e könyv alapján.

Nyilvánvalóan egészen más véleménnyel van rólunk egy olyan ember, aki élete nagy részét annak szenteli, hogy a magyar fiatalság fejébe töltsön némi angoltudást, mint egy átlagos angol „gentleman”, aki nem is biztos, hogy tudja, merre van Magyarország (bár ezzel a váddal inkább az amerikaiakat szokás illetni, azért egy átlagos angol világában sem sok vizet zavarhat kicsiny hazánk).

Ez az úriember ugyanis egészen különleges (hellyel-közzel rózsaszínes) szemüvegen keresztül látja és láttatja hazánkat.
Keserédes a sorait olvasni; megható és egyszerre megmosolyogtató, hogy milyen különösnek, ámde szerethetőnek találja a magyar embereket és szokásaikat. Egészen megdöbbentőek a magyar történelemről felhalmozott ismeretei – mármint ahhoz képest, hogy nem magyar és nem ez a szakterülete –; egy egészen kompakt kis történelmi áttekintést kapunk a könyvet olvasva.

De nem is ezek az igazán letaglózó újdonságok – hiszen történelmet mindannyian tanulunk az iskolában –, hanem a szerző különféle egészen hétköznapi megfigyelései.
Mind hallottunk már arról, hogy a magyarok lehangoltak, nyilvános helyen (különösen a metrón) sose mosolyognak, és imádnak panaszkodni. Ezek nem is olyan meglepőek, ezek még nekünk is feltűnhetnek, ha kicsit körbenézünk az utcán.

Ám vannak dolgok, amik egyszerűen nem tűnhetnek fel, mivel annyira természetesnek vesszük. Ilyenek például a házakat körülvevő kerítések. Számomra például ez akkor volt igazán szembetűnő, mikor egy nyáron ellátogattam Svédországba, ott is egy igen hagyományőrző, vidéki területre.
Na, itt aztán egy kerítést se láttam, se alacsonyat, se magasat, se átlátszót, se megmászhatatlant, semmilyet. Nos, ezt a példát a könyv is megemlíti.

De ezenkívül is százszámra hoz megmosolyogtató és elgondolkodtató példákat különcségeinkre, viszont ezt olyan szeretetteljesen teszi, ahogy sok magyar sose tudna saját hazájáról beszélni.
Engem egy bolondos biológusra emlékeztet, ahogy a kiskutyájával játszik: igyekszik objektíven nézni kis kedvencére, őszintén lenyűgözi léte csodálatossága, ám bármennyire is szereti, akkor is valami kedves lenézéssel tekint rá, mert tudja, hogy ő többre képes, ő a főnök, az ember.

Mindezt nem rosszindulatúan értem, egészen megfogott a szerző stílusa; tényleg szeretettel és odaadással tekint kicsiny hazánkra, melyet sajátjának is érez, már amennyire egy külföldi otthon érezheti magát egy olyan országban, ahol amúgy is idegenek – alienek – élnek.