FőképNimród vadászújság

Amikor ezt a címet leírom, majd’ három évtizeddel szállnak vissza gondolataim egy homályos kis szerkesztőségi szobába, ahol ketten ültünk és hallgattunk, mert már mindent elmondtunk egymásnak, amit életünkkel, terveinkkel és a mindent megnyomorító háború szörnyű tragédiájával kapcsolatban elmondani lehetett, de amihez ezen a napon új, végzetesen szívszorító szomorúság járult, mert ezen a napon szűnt meg a régi és minden időkben legjobban szerkesztett magyar Nimród vadászújság.
– És most mi lesz, Kálmán? – kérdeztem a főszerkesztő Kittenberger Kálmántól, aki látszólag jobban viselte élete művének és anyagi alapjának összeomlását, mint én, a tanítvány. – Kezdjük elölről…?
Hosszú, hallgatózó nagy csend lett a szobában, és mintha még az óriási kafferbivalyfej is keserűen nézett volna le a falról.
– Én már nem… – mondta Kálmán, és hideg, kék szeme olyan messze nézett, amilyen messzeség nincs is a világon. – De te talán még részt vehetsz benne…, ami egyébként kötelességed is!!

*
Ez a beszélgetés, ez a jóslat – és majdnem parancs – emléke szinte szíven ütött pár napja, amikor azt a megtisztelő és örömszerző megbízatást kaptam, hogy írjak beköszöntőt az új magyar Nimród vadászújságnak.
Olyan emlékeztető érzés volt ez, mint amikor az öreg huszár a tér és az idő messzeségéből meghallja a sorakozóra rivalgó kürt hívogatását, vagy amikor az öreg vadász távoli szarvasbőgésre riad fel álmából a valóságra, hogy a tanakodó félálom jól-rosszul világító derengésének vége: kezdődik a vadászat!
– Igen – gondoltam –, kezdődhet, mégpedig a tudás és a gyakorlat elméletéből, a vadászerkölcs magasrendűségéből, egyszóval az anyag – a föld és a táj, a vad és a vadászat, a vetés és az aratás – számvetéséből, minden vadászati és természetrajzi tudás igába fogásából, hogy a magyar vadász, vad és vadászat olyan legyen, amilyennek lennie kell, és amire minden lehetőség meg is van Magyarországon.

*
Mindezen lehetőségek azonban az Ember, a Vadász kezében vannak, jobban, mint bármikor az elmúlt ezer esztendő alatt. Tehát minden remény megvan olyan vadászati tudás, rend és erkölcs kiművelésére, amilyen lehetőségek – bármilyen kicsinyek is vagyunk – sehol sincsenek egész Európában.
– Kiváló törvényeink vannak – mondhatná akárki, és ebben igaza is van, de most nem a törvényekről van szó, hanem az Emberről, a Vadászról, akinek ezeket a törvényeket olyan tiszteletben kell tartania, mint a zsidóknak a kőtáblákat, amelyekre a tízparancsolat volt írva. És „mese nincs”, mondhatnánk mai szóhasználattal. Mellébeszélés, kifogás, komaság, barátság, társadalmi egymásrautaltság nincs, ami jogot és mentséget adhatna az írott és vadászerkölcsi törvények felrúgására!
– Gyermekded kívánságok ezek – mondhatnák a mindig okosok. – Ki tudna minden vadászt és minden erdőjárót ellenőrizni? Kihágások mindig voltak és lesznek, amíg Ember és Vadász lesz ezen a Földön.
Ez igaz! Ezt mondták az öregek is, és belenyugodtak… De az is igaz, hogy ezeket a kihágásokat olyan minimumra lehet és kell csökkenteni, amely már nem veszélyezteti a megmaradt vadállományunkat és annak jelentős emberi-természeti értékeit, természetesen anélkül, hogy az amúgy is lecsökkent vadállomány szaporítása említésre méltó módon veszélyeztetné az erdő-, mező-, szőlő- és kertgazdálkodás termelési eredményeit és általában az ember más, fontosabb értékeit.
A mező- és erdőgazdasági kultúra, a gépek és vegyszerek használata, a rendszeres vadászat úgyis gátat vetett már a valóban kártevő vad szaporodásának, ám ha a helyenként mutatkozó vadkárok ellen nemcsak védekezünk, de meg is toroljuk azokat, oda jutunk, ahol az ún. „művelt Nyugat” van. Ahol egyszerűen nincs vad, és sóvárgó Nimródjai hozzánk jönnek agyoncivilizáltságukat elfelejteni, és drága pénzért örülni a vadászat ősi és mélyen emberi örömeinek. Nem tudom pontosan, hogy a vadászat mennyi és végeredményben – minden vonatkozásban – mekkora nemzeti jövedelmet jelent az országnak, tehát mindenkinek, de azt hiszem, erősen többszöröse annak az összegnek, amelyet vadkár gyanánt emlegetnek és könyvelnek el a mindenáron és minden eszközzel való vadirtás „apostolai”.
Egyébként ha a sokat emlegetett vadkárokat országos viszonylatban és reálisan összehasonlítjuk a vadtenyésztés, területbér, napszámok, lőtt és élő vad, gerezna, bőr, ipari feldolgozás, munkabérek stb. jövedelmével, nem tudom, mi maradna panaszalapul a mindenáron való vadpusztítást szorgalmazó egyének számára.
Ez alkalommal és kivételesen meg kell említenem azt is, hogy nem „ex has” beszélek, hanem a gyakorlatból, mert mint mezőgazda nagy és intenzív erdő- és mezőgazdaságot vezettem jó egy évtizedig. A vadat szaporítottam és óvtam mindenáron, de olyan mérvű vadkárt, ami a hasznos vad irtásának csak a gondolatát is felvetette volna, soha nem tapasztaltam. Vadkár: van! Ki tagadhatná ezt? De a vad nemzeti, természeti és kulturális érték, amit pusztítani sokkal, de sokkal kártékonyabb cselekedet lenne, mint a Nemzet és az Ember számára fenntartani és okszerűen művelni, azaz vadászni.
Kissé részletezve a témát, nyugodtan megállapíthatjuk, hogy repülő vadjaink kártevéséről már alig beszélhetünk. A túzokot és a császármadarat nem is említem, hiszen ezek, sajnos, lassan legendává válnak. De nem említem a fürjet sem, ezt a kedves kis tyúkfélét, a fogoly kisöccsét, amely itt-ott felrebben még a nyárvégi ugaron, de amelyről unokáink valószínűleg csak mint emlékről beszélhetnek. De ennek a szomorú ténynek nem a magyar és nem az európai vadászok az okai.
A tyúkfélék általában rossz repülők, és amelyek vándorlásra ítéltettek, azoknak nagy veszteséggel kell számolniuk. A gyenge, esetleg sérült fürjek tehát sokszor itt maradnak, és a tél – ha nem nagyon enyhe – végez velük. De a tovább vándorlók nagy része sem érte el az afrikai partokat. Az olasz „vadászok” ezerszám kifeszített hálói gondoskodtak erről, és az olasz piacok a fecskék, rigók és más nagyon hasznos énekesmadaraink mellett milliószám fogyasztották évről évre a fürjeket is. A megmaradt „szerencsések” azután hosszú repülésre alkalmatlan kis szárnyaikkal átkínlódták ugyan magukat az afrikai homokra, de ott már majdnem úgy estek le, bénult szárnyakkal és menekülésre képtelenül. Az arab lakosság pedig tudta és évről évre várta ezt. Nem hálóval és nem fegyverrel, hanem – seprővel. És a százezerszám összesepert kis madarak másnap, harmadnap már utaztak a hajók jégkamráiban a híres párizsi nagy vásárcsarnokokba, hogy soha többet ne szólhassanak a magyar mezőkön.
Tehát a mindenáron vadkárt emlegetőknek a fürjre már nincs gondjuk, igaz, nem is volt. De a fogolyra sem. A Magyar Vadászok Országos Szövetsége küldöttgyűlésének világos, de szomorú megállapítása szerint „fogolyállományunk 1945 előtthöz viszonyítva a legalacsonyabb. Összehangolt intézkedésekkel az állományt növelni lehet, bár valószínűtlen az 1945 előtti színvonal elérése”.
Igen! Ez így van. Az intenzív kollektív gazdaságok, a szocialista mezőgazdasági rend már nem tűrhet meg ugarokat, parlagon hagyott nadrágszíjparcellákat, használatlan árokpartokat, terméketlen bozótokat, gazdátlan füves faluhatárokat. Hát hova fészkeljen a szegény fogoly? De vadászták és vadásszák mindenáron, így aztán fogytán fogyott és fogy ez a kedves, nagyon hasznos és jóízű madár, hogy különösebb foglyászatokról, pláne kártevésről már csak a nagyon laikus és rosszindulatú ember beszélhet, aki a rigók, seregélyek és más bogyóevő madarak kártevéseiért is a foglyocskákat okolja, de főleg és elsősorban a fácánokat.
Igen, a listán ők következnek, de ezek már nagyrészt tenyésztett kultúrmadarak, és mint ilyenek, bizony, kártékonyak is lehetnek. Ezt a kárt azonban – nehéz lenne kiszámítani, hogy évenként milyen százalékban – vissza is fizetik az élő és lőtt állapotban való értékesítésükkel (exportra is!), nagyon hasznos kártékonyrovar-irtásukkal, és végül a sportban és szórakozásban is, amelyet a fáradt dolgozó ember kikapcsolódásával és – nem utolsósorban – a pecsenyéjükkel nyújtanak.
Ezzel azután a hazai szárnyas apróvaddal majdnem végeztünk is. De ne feledkezzünk meg a hazai és részben vándorló vadkacsákról, a vadlibákról (a hazai nyári lúd: tabu) és a tavaszaink titokzatos, sokaknak nagyon kedves madaráról, a szalonkáról sem. Ezeknek különösebb gazdasági jelentőségük alig van, esetleges kárukról pedig csak helyi viszonylatban és csak a vadlibáknál lehet szó, és a mindent civilizáló ember térhódításában állandó fogyatkozásuk egyébként is nyilvánvaló és megállíthatatlan.

*
A szárnyas vad után a legszaporább, legismertebb és legtöbbet vitatott apróvadunk, a mezei nyúl következik, amelynek hasznáról és káráról alig lehetne valamit mondani, amit ne tudna majdnem mindenki. Részint tudományos alapon, részint saját tapasztalatból, részint hallomásból vagy olvasott közleményekből, amelyek vagy megállják, vagy nem állják meg a helyüket.
Ez a beköszöntő azonban nem alkalmas sem a vitára, sem az egyéni megállapításokra, de egy megdönthetetlen tényt el kell fogadnunk, és ez a tény, hogy a mezei nyúl: van!
Hivatalos, tehát elfogadható statisztika szerint kb. négyszázezer darab esik évenként, és haszna szőröstül-bőröstül átlagban mintegy 26-30 millió jó magyar forintot hoz a konyhára, illetve a nemzet bugyellárisába. Ez a megállapítás tény, és hogy ez a haszon a valóságos kártétellel szemben is elérhesse a maximális magasságot, ez a vadászok, erdészek, szőlősgazdák, mezőgazdák, egyszóval, az ebben a nyúlkérdésben reális alapon szembenálló felek dolga.
A kérdés megoldható, tehát meg kell oldani!
A mezei nyúl után még talán az üregi nyúlra is vesztegessünk pár szót, amelynek azonban sem különösebb vadászati, sem gazdasági jelentősége nincs. Valamikor az ország egyes részein kártékonyan elszaporodtak, de aztán különféle járványok helyenként teljesen kipusztították ezeket a kis nyulakat, másutt a ragadozók akadályozták elterjedésüket annyira, hogy ma jelentőségük, hasznuk és káruk, azt hiszem, elhanyagolható.

*
Ezek után jöhet számadásra a „nagyvad”, a „fővad”, amely meghatározás tulajdonképpen csak a szarvasnak jár kisebb testű rokona az őz, távolabbi rokona a dámvad és a juhok családjába tartozó muflon előtt.
Nemrég kaptam a hírt, hogy szülőföldemen, Somogyországban új világrekord született: [Tuskóson] egy külföldi vendégvadász 236,29 Nadler-pontos bikát lőtt. Nehéz talán elhinni, hogy örömöm és szinte személyes büszkeségem alig vagy talán semmivel sem volt kisebb, mint ha én magam lőttem volna.
Igen! A magyar vadászok és erdészek igazán megérdemelték ezt a világrekord trófeát, amely nemcsak vallja és hirdeti, de be is bizonyítja országunk magas vadászati kultúráját – talán elsőrendűségét – Európában. S ez a világrekord agancs, reméljük, sokat jóvátesz a kárból, amit ez a bika a testvéreivel együtt a csemetekertekben és egyéb ültetvényekben okozott.

*
A szarvas után a sokkal kisebb testű rokona az őz következik, amelynek világrekord agancsával szintén mi büszkélkedhetnénk, ha a büszkeség a rossz emberi tulajdonságaink közé tartozna. De nem tartozik, ezért csak tisztelettel és megelégedetten nézzük ezt a világrekord agancsot, amit ez a föld termett, és ez a vadászati rend hagyta okos és hozzáértő vadtenyésztésünk és vadászati kultúránk eredményeként világrekorddá fejlődni.
Az őzzel kapcsolatban talán megengedhető, ha általánosságban őzvadászatról alig beszélünk, mert „őzvadászat” tulajdonképpen nincs a vadászati szótárban. A golyóérett bakot „meglövi” a vadász – ha nem hibázza el –, a meddő vagy sérült öreg sutát pedig „kiselejtezi”, és ugyanez történik a nyilvánvalóan fejlődésképtelen, beteg gidával is.
Mindez együttvéve mégis egészen magasrendű vadászattá válik, ha valami elérhetetlen, minden hájjal megkent, őszpofájú – természetesen – „csodabak”-ról van szó, amely éveken át izgatja a vadásztársaság fantáziáját. Éveken át vezeti orránál fogva a legfurfangosabb, jó szemű, jó fülű és jó puskás vadászokat, és végül is a szomszédban lövi meg valami zöldfülű, kezdő vadász, akinek fogalma sincs, hogy mit lőtt…

*
A muflonról és a dámvadról alig van valami mondanivalóm, ami a többi vadhoz hasonlóan rájuk is ne vonatkozhatna. Telepített jövevény vad mind a kettő, amelyek jól szaporodnak, és szép trófeákat növesztenek nálunk is.
A dámvad ugyan őshonos volt a jégkorszak előtt, de aztán áthúzódott Kis-Ázsiába, és csak a rómaiak – később mások is – telepítették újra vissza. Parkszerű erdeinkben jól tenyészik, és akinek alkalma van egy jó lapátos elejtésére, örülhet neki, bár szerintem a vadászata a szarvaséval és az őzével alig hasonlítható össze.
Majdnem ugyanez áll a muflonra is, amely szintén telepített vad. Jól meg is honosodott, és a négy-öt kilogrammos, hetven-nyolcvan centiméter görbületű szarvtrófeája valóban kívánatos vadászzsákmány.

*
Az eddigiekben tehát a megfiatalodott Nimród röviden szólt azokról a nagy- és apróvadakról, amelyeket az emberi rend hasznosnak ítél, de most szólni kíván röviden azokról is, amelyeket bizonyos mértékig károsnak tud – és többnyire azok is –, amelyek azonban okos féken tartás mellett szervesen beletartoznak hazánk gerinces faunájába, biológiai rendjébe. Kipusztításuk után vadászterületeink baromfiudvarrá és a négylábúak tenyésztett világává válnának, a vadászat céllövölde lenne, kis vagy nagy kirándulással és baráti poharazással egybekötve.
Ezt akarnánk?
Alig hiszem!
A túlkultúrált Nyugat példáját akarnánk követni?
Lehetetlen!
Vagy fel akarjuk borítani a természet rendjét, amelybe az Ember is beletartozik?
Ne felejtsük el, hogy a természet csodálatos, élő gépezetébe minden „kerék” – minden fűszál, minden fészek, odú, vacok és kotorék – beletartozik az emberrel együtt. Még nagyon sok élőlény életével, munkájával, létezésének okával egyáltalán nem vagyunk tisztában, és hiányuk ki nem kutatható következményekkel járhat.
És ne felejtsük el azt sem, hogy a ragadozókra is szükség van, mert ezek szelektálják életerőssé, magát védeni tudó egyedekké szárnyas és szőrmés vadjainkat. Tehát tartsuk féken, de ne akarjuk kipusztítani őket, mert a természet egyensúlyának szüksége van rájuk!
Természetesen nem kívánok átesni a ló másik oldalára, és szentté avatni a vadmacskát, nyestet, görényt, a rókát, kányát, héját, a sólymokat stb., de a „kiirtás”, a „megsemmisítés” és „felszámolás” szavakat töröljük ki a vadászati szótárból, mert nemcsak az ún. „hasznos vad” háziállattá való degradálását, de a vadászat egyszerű lövészsporttá és a vadvédelem majdnem istállótenyészetté való süllyedését is jelentik.

*
Jól tudom, rövid ez a beköszöntő, de tudom azt is, hogy többre nincs is szükség. A magyar vadásztársadalom kinőtte már régen a gyermekcipőt, de saját gondolataival is szívesen játszik az Ember, a Vadász, és jó, ha az új vadászgeneráció ismerősként jár a régi cserkészutakon, amelyet apáik tapostak és szerettek.

(1968)

A kiadó engedélyével.

Kapcsolódó írás:Horváth József: Fekete István bibliográfiája