Főkép World Press Photo ide vagy oda, úgy érzem, a sajtófotókat komoly mértékben visszaszorította a televízió. Amíg mondjuk a Spanyol Polgárháborúról meghatározó emléket jelent A milicista halála című fotó, addig, ha 2001. szeptember 11-re gondolok, nem fénykép, hanem az a tévétudósítás jut eszembe, amelyen a második gép becsapódik a toronyba. Ezért aztán úgy vélem, nehéz a maga jelentőségben látni Shaw könyvének illusztrációit, hiszen egy másik, mára letűnt világhoz tartoznak. Üzenetük számunkra értelmezhető ugyan, de ez csupán halvány mása az eredeti mondanivalónak, jelentésnek.
 
Bár teljesen ebben sem lehetek biztos, hiszen különösebben semmit sem jelent számunka az a tény, miszerint 1949-ben létrejött Izrael, és a világ minden szegletéből odasereglett zsidók miként építették fel országukat. Vagyis ezek a képek az újdonság erejével hatnak, bár inkább történelmi kisugárzásuk, mintsem napi aktualitásuk végett. Egy biztos, Robert Capa ismét remek szimattal bírt, amikor ide utazott, hogy fényképezőgépével megörökítse az új állam létrejöttét, lakóinak sokféleségét, múltjukat és jövőjüket.
 
Akárcsak az Orosz napló esetében, ezúttal is előítéletektől mentesen nézelődött, s miközben a számára izgalmas fotókat készítette, mindenre kíváncsi volt, a romos Jeruzsálemtől kezdve a nemrég alapított kibucig. Állami és egyéni ünnepek egyaránt megállásra késztették, miközben számtalan portréval igyekezett a helybéliek lelkületét bármely nyilatkozatnál jobban megragadni.
 
A képanyaggal egyenrangúnak számít Irwin Shaw szövege, amely nem csak a jelennel foglalkozik, hanem bizony a múlttal is. Sőt, időnként a jövő is megemlítődik, főként amikor arról esik szó, mi legyen a földjükről elmenekült, táborokba zsúfolódott palesztinokkal. Ha jól számolom, erre hatvan éve nincs használható megoldása egyik félnek sem. De ugyanígy elgondolkodtató, a határok akkori állapota miatt aggódó katona véleménye, aki szerint az lenne a legjobb, ha az arab szomszédok ismét megtámadnák Izraelt, s a válaszcsapással egyidejűleg kiegyenesíthetnék a határokat is. Persze a koncentrációs táborokból érkezett bevándorlókat mindez nem érdekli, ők csupán hazát keresnek, ahol végre nyugalomban élhetnek.
 
Szemlátomást a szerző sem tudja, miként kommentálja a helyzetet, ezért többnyire csupán a tényeket ismerteti, az általa látottakat osztja meg velünk, s gyakorta idéz a beszélgetésekből. Ennek eredményeként többször olyan érzésem volt, mintha folyóirat, nem pedig könyv lenne a kezemben. Érdekes lenne egy olyan mű, aminek szerzői most látogatnának el Izraelbe, s a fenti módon megörökítenék a jelen helyzetet. Azt hiszem, tanulágos lenne így megállapítani, mi változott, és mi nem...