FőképEurópai szemmel nézve a power pop alapokon nyugvó – vagyis lényegét tekintve punkosan kemény, de dallamos rockzeneként funkcionáló – emo a szórakoztató zeneipar legmesterkéltebb, leginkább visszataszítónak tetsző terméke, és az olyan együttesek, mint a Tokio Hotel vagy a nemrégiben megrendült, magyar No Thanx csak erősítik a nyíltan a hamis érzelmekre játszó, androgün stílus iránti ellenszenvet.

Az Egyesült Államokban viszont – talán az ott eleve elvárt hűvös profizmus és a kreatív energiák szerencsésebb találkozása miatt – felbukkantak komolyabban vehető zenekarok is, mint amilyen példának okáért a 30 Seconds to Mars, vagy az immár egyre jobb formába lendülő Paramore.
 
Habár első hallásra az új albumon hallható számok is sokban emlékeztetnek Avril Lavigne pimasz tini-baba dalaira (hiába tiltakozik ez ellen Hayley és csapata), egy kis odafigyeléssel megállapítható, hogy amit a Paramore igyekszik megvalósítani, valóban eltér Avril kommerciálisabb, inkább a fiatal gimnazista közönséget célzó zenéitől.
 
És hogy miben áll e különbözőség?
 
Rögtön a „Careful” rockos nyitó riffje és lomhán széteső, mégis tempós verzéje elárulja, hogy itt egészen másról van szó, mint amit a kanadai lány napfényes lázadása sugall. A gitárok egyszerre tisztábbak és vadabbak, a dob és basszus durvábban, határozottabban hozza az alapot.

És akit ez még nem győzött volna meg, az „Ignorance”-nek a műfajhoz képest felettébb bonyolult ritmikája és tematikai változatossága nyilvánvalóvá teszi, hogy a Paramore ténylegesen más utakon akar járni, még akkor is, ha Hayley orgánuma néhol kísértetiesen emlékeztet Avril hangjára.
 
A „Playing Go” már-már a klasszikus pop-rock slágereket idézi finom melódiájával, dinamikus, mégis monoton alapjával, ami a második fülbemászó refrén utáni bridge extázisában jut a csúcsra.

A zakatoló „Brick By Boring Brick” verzéjében ugyanakkor a basszus dominál, míg a gitár ska-ra emlékeztetőn nyomja, hogy a refrénben ismét visszatérjen a pop-rock kellemesen bódító, mégis vad melodikussága. A legmeglepőbb pillanat mégis a „param-param”-ozó, hirtelen elvágott befejezés.
 
A gyors-lassú „Turn It Off” kezdő riffje és refrénje ellenállhatatlanul magával ragadó; valószínűleg igazi hangulatteremtő darab lehet egy koncerten, különösen a bridge súlyos elborulásával, ami után a refrén is kétszerezett erővel szólal meg újra, hogy a visszafogott gitárokkal együtt végül újratompított érzelmi csúcson zárja a dalt.
 
Az alapvetően akusztikus „The Only Exception” ringató, 3/4-es ballada, amolyan rock-valcer, melyben végig valamiféle feltörni készülő feszültség érződik, ám a birdge ígérete ellenére frusztrálón feloldatlan marad.

Ennek szöges ellentéte a széttartó gitárriffel indító, 6/8-ban pörgő, furcsán lefojtott tempójú „Feeling Sorry”, amely mintegy a részegség mámorában botladozik.

Ehhez kapcsolódik szinte észrevétlen átmenettel a „Looking Up”, a lemez talán legjellegtelenebb, önmagában mégis élvezhető dala.
 
A „Where The Lines Overlap” poszt-punk kezdése meglehetősen sokat ígér, végül azonban inkább alternatív pop-rock slágerbe megy át, amit csak a bridge és néhány, Hayley hangjára tett effekt ment meg attól, hogy kissé kommerszbe hajlónak tituláljuk.

Ezzel szemben a „Misguided Ghost”-nak az amerikai folk rock tradícióit idéző, tiszta gitárjai az album talán legszebb pillanataival ajándékoznak meg minket.
 
Az „All I Wanted” szép és igencsak erős lezárása (lehetne) ennek a zeneileg kétségtelenül jól sikerült anyagnak. A lágy, finoman díszített arpeggiós téma némileg a grunge-ra emlékeztetőn váltakozik a durván torzított, a végére kifejezetten szőrös-harapós refrénnel.

A ráadásként kapott „Decode” ugyan nem ront az összhatáson, a gerjedő gitárral megfejelt záró szám után mégis ügyetlenül erőltetettnek hat, hiszen nem szerves része az anyagnak, ráadásul inkább való magában álló kislemeznek, mint egy nagylemez valamelyik, s különösen utolsó dalának.
 
Összességében mégsem kritizálható a Paramore új albuma. Lényegében minden rajta szereplő dal új életet lehel a félig-ismerős sémákba (de ki tud ma már újat mondani a könnyűzenében?), és ha önmeghatározásukat komolyan vesszük – és miért is ne vennénk komolyan –, akkor a zenéjében az emóciókat előtérbe toló franklini csapat klasszisokkal felülmúlja európai műfajtársait.
 
Az együttes tagjai:
Hayley Williams – ének
Josh Farro – gitár
Zac Farro – dob
Jeremy Davis – basszusgitár
Taylor York – gitár
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Careful
2. Ignorance
3. Playing God
4. Brick By Boring Brick
5. Turn It Off
6. The Only Exception
7. Feeling Sorry
8. Looking Up
9. Where The Lines Overlap
10. Misguided Ghosts
11. All I Wanted
Bónusz dal:
12. Decode
 
Diszkográfia:
All We Know Is Falling (2005)
Riot! (2007)
Brand New Eyes (2009)