Főkép Wilbur Smith már bizonyított, eleget letett az asztalra ahhoz, hogy ne lehessen előítéletektől mentesen kézbe venni egy könyvét.
Aki szeret olvasni és elmúlt húsz éves, az valószínűleg már találkozott a nevével, hallott róla valamit, vagy esetleg olvasott is tőle legalább egy írást, így valószínűleg személyes elvárással él, amikor ismét találkozik vele.
 
Elvárás tehát van, Smith pedig teljesít: hosszan ír kalandokról, apákról és fiakról, generációkon átívelő ellentétekről, melyeket akár fajinak is nevezhetnénk, ha közben nem lebegne a háttérben egy-egy tragikus barátság árnya.
Így azonban inkább két nemzet, az angol és a matabele (harcias afrikai törzs, amely meghódította Zambezit), avagy két fogalom, a gyarmatosító-hódító és a leigázott-ellenálló entitások újabb és újabb összecsapásairól olvashatunk.
 
A történet 1895-ben kezdődik, miután az angolok már birtokba vették az arany- és gyémántmezőket, megnyitották bányáikat és újabb lelőhelyek után kutatnak, megrabolták a helyieket és szolgáikká tették őket.
Azonban az ember vesztét önmaga okozza; barátságok köttetnek, de a hazafiság érzése időnként erősebb a legszilárdabb barátságnál is, és ez a barátság elárulásához vezet.
 
Az egész könyvben csupán egyetlen olyan személy van, aki megmenekülhet a fellázadó nép bosszújától, mert már a hódítók betörése előtt bebizonyította, hogy igaz barátja a matabele népnek.
 
A sztori folytatódik, azonban itt erőteljes megszerkesztettséget éreztem. Sőt, egy nagy időbeni ugrással az 1900-as évek végén fejeződik be, közben a történelem közel megismétli önmagát, kicsit átrendezve az egyes szereplők helyét a világban, de azért mégiscsak ugyanazon vérvonalak tagjaival történnek meg szinte majdnem teljesen ugyanazok az események, mint korábban, ami ismét erős szerkesztés érzetét keltette bennem.
 
A helyszínek és események tekintetében hiába merít Smith a valóságból, ahogyan azt el is várjuk tőle, számomra nem ez lesz a legjobb könyve.
Nem rossz ez sem, mi több, kifejezetten élvezetes kalandregény, amely tartalmazza a műfaj minden elemét és az íróhoz méltó módon a romantikát is, de én egyszerűen többet vártam tőle. Lehet, hogy túl magasra helyeztem a lécet, ezért rezgett nagyon. De nem verte le…
 
Lehetne kerekebb a történet, lehetne kifinomultabb a karakterformálás és lehetne... majdnem butaságot írtam; nem, a stílus nem lehetne jobb.
A fordítás viszont igen, mert kicsit sokat használja a létigét, ami a magyar nyelvben az esetek legalább kilencven százalékában tökéletesen elkerülhető és elkerülendő, na meg időnként a mondatszerkesztés sem segíti elő a szöveg szárnyalását, de Wilbur Smith stílusa kinyúl a betűk mögül és magával ránt, megragad, nem ereszt.