Főkép

Szofisztikált, intellektuális töltetű, kissé mesterkélt, furcsa, sokszínű élmények tárházát sugalló cím. Muzikalitást és különlegességet várunk. Nem csalódunk: Capote Mozart és a kaméleonok című novellás kötetére, amiben – mesterien összefogott, hibátlanságig tökéletesített, komoly mélységet sem nélkülöző ujjgyakorlatokat találunk – szinte mindez ráillik. Majdnem biztos, hogy az Egyesült Államokban annak idején megjelent kiadás hátlapján különleges irodalmi csemegének aposztrofálták a New York Times vezető kritikusai. A könyv kiválóságát pedig tovább növeli, hogy a ma élő fordítók legjobbjai emelték át nyelvünkre, így a nyelvi szépségeikből is bőven részesülünk.
 
A történetek, párbeszédek alapján három részre tagolható a könyv. Az elsőben amolyan klasszikus értelemben vett novellákat találhatunk, csattanónak, vagy tanulságnak nem feltétlenül nevezhető, inkább különféle életérzésekre (szomorúság, bűntudat, szégyen) utaló végkifejlettel. A következő részben egy sorozatgyilkosság dokumentumregényszerű, a főhős: a detektív, és írónk, Truman Capote között zajló párbeszédek, levelezés nyomán történő bemutatására kerül sor. Végezetül írónk egy hetét követjük nyomon különböző párbeszéd-szösszenetek, életképek segítségével.

 

Capote nem hagy kétséget írói szándéka felől. A három részt megelőző bevezetésben hosszasan értekezik addigi pályafutásáról, illetve azon céljáról, hogy e könyvben, ellentétben előző írásaival, maximális kitárulkozásra, és írói jelenlétre kíván törekedni. Ezt azonban nem feltétlenül kell a szó szoros értelmében komolyan vennünk. Való igaz, hogy Truman minden eddiginél jobban jelen van e kötetében, ám igen vájt fülűnek kell lennünk ahhoz, hogy többet tudjunk meg, mint amit itt-ott olvashatunk róla.
 
Sorai nyomán egy hedonista, a művészek és a mindennapi emberek világában egyaránt otthonosan mozgó, a lélek finom rezdülései iránt fogékony, az intellektuális virtuozitást értékelő író alakja bontakozik ki. Mindamellett, és ezt különösen a kötetet záró öninterjú erősíti meg, egy optimista pesszimista, örökké kiismerhetetlen komplex személyiségű íróval van dolgunk. Szinte minden sorából süt az irónia, nem kíméli embertársait, önmagát pedig még úgy sem. Az emberi természetet a felszínen könnyen magyarázhatónak, kielemezhetőnek mutatja be, ugyanakkor gúnyt is űz a sorsszerűségben, sztereotípiákban gondolkodó emberekből. Elismeri, hogy egyfelől mindannyian sablonokként kezelhető bábuk vagyunk, ugyanakkor hisz a megismételhetetlenségben, az egyéniben, és ezek védelmére kel. Ennek megfelelően bár lépten-nyomon főhősként, narrátorként van jelen a könyv egyes írásaiban, teljességgel megfoghatatlan, érinthetetlen marad, mint ahogy a valóságban is mindenki az.