FőképIsmét sikerült meglepődnöm. Amikor utoljára kezembe kerül Jókainak ez a műve – ami egy 1975-ös kiadású könyvecske volt az Olcsó Könyvtár sorozatból –, akkor még az eredeti szöveget olvastam.
Most, jó harminc évvel később már más a helyzet, mivel az eredeti szövegen kívül egyes kifejezések és szavak jelentését is mellékelték.
 
Hát ennyire eltávolodtunk Jókai korától? A latin és más nyelvű mondatok magyarítását még megértem, de tényleg muszáj megmagyarázni a palankin, az ostromtutyi, vagy a soltész szavak jelentését?
Majdnem úgy éreztem magam, mintha Arany János írást olvasnék, csak lábjegyzetek helyett itt azonmód a régies kifejezés után, zárójelben kapom a mai megfelelőjét.
 
Kellett egy kis idő, mire megszoktam ezt a módit, de utána viszont kimondottan hasznosnak bizonyult, és még a történet gördülékenységét sem törte meg. Szóval nem tudom, kinek az ötlete volt, de dicséret érte.
 
Amikor 1879-ben megjelent az Egy hírhedett kalandor a XVII. századból, Jókai már megírta legjobb regényeit (bár egy-két kiemelkedő alkotás ezt követően született), és személyes tapasztalatai helyett egyre inkább régi évkönyvekből és fóliánsokból vette könyveinek alapötletét.
 
Ugyan életművét leginkább a romantika jellemzi (ez állt legközelebb Jókai gyermekien tiszta lelkületéhez), azért számos olyan regényt írt, melyek nyilvánvalóan nem tartoznak ezek közé.
 
Ilyen például ez a műve is, aminek alapjául a Rheinischer Antiquarius (egyfajta XIX. századi német bedekker) szolgált, aminek rövid leírásából Jókai képzelete megalkotta ezt a több mint kétszáz oldalas regényt.
 
A történetben minden megvan, amit az ember elvár egy izgalmas középkori kalandregénytől: rablók, titkos lovagrend, csalás, szerelem, boszorkányok, mindenféle csodák, és persze az összes középkori klisé.
A címben említett kalandor alávalóságához és gonoszságához egy percig sem férhet kétség, azonban ez az elvetemült haramia addig csűri-csavarja a szót, hogy minden tette elkerülhetetlennek, egyedül üdvözítő megoldásnak tűnik.
 
Jókait ez a „rosszaság” nem zavarja, sőt, szemlátomást élvezi az adomázást, ahogyan Háry János módjára képtelenebbnél-képtelenebb helyzetbe kerül „hőse”.
Cseppet sem érzem túlzásnak azt az állítást, hogy igazából rövid sztorik laza halmazából áll a könyv. Jókai ebből a félkész halomból letehetetlen, az első laptól az utolsóig lebilincselő regényt írt, ami ráadásul az olvasás pillanatában még hihetőnek is tűnik, miközben minden borzasztósága ellenére megmarad könnyeden vidámnak.
 
Ezt nevezem igazi varázslatnak, s többek között ezért is szeretem Jókait.

Kapcsolódó írás:Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora