Főkép

Életigenlés – pesszimizmus,
Önfeláldozó szeretet – elvakult elutasítás,
Életútkeresés – ész nélküli törtetés,
Hit – reménytelenség,
Eszme – valóság,
Kegyetlen pusztítás – új élet.
 
Ellentétes fogalmak.
Földön való létezésünkhöz, emberi mivoltunkhoz szervesen kapcsolódó jelenségek.
Az egész részei.
Különbözőségük ellenére nem oltják ki egymást.
Megférnek egymás mellett.
Körforgásszerűen viszik előre az emberi világot.
 
Ljudmila Ulickaja, Daniel Stein, tolmács című könyvében e fogalmak mentén építkezve bontja ki legújabb nagyregénye cselekményét, nekünk és saját magának is kérdéseket feltéve a vallás, a szolidaritás, a szenvedélyes bizalom, a szeretet mibenlétéről.
 
Egy rendkívüli írónő rendkívüli sorsokról mesél egy rendkívüli, „formabontó” könyvben. Újra megdöbbent, újra hitetlenkedést vált ki belőlünk.  
 
Ljudmila Ulickaja új regénye az előző nagyregényekhez hasonlóan a szereplők sokasága, a cselekmény szerteágazó mivoltának következtében sokszor nehezen követhető, lényegi mondanivalója talán kissé túlírt, túlhangsúlyozott.
 
Mégis, a regény végigolvasását követően katartikus élménnyel, megdöbbenve tesszük le a könyvet. A hatás leírhatatlan: szinte lehetetlenség kiverni a fejünkből az egyes szereplőket; arcuk ott lebeg a szemünk előtt, szenvedélyeik, érzéseik, szorongásaik körülölelnek bennünket.
 
Minden látszólagos hibája ellenére el kell ismernünk: igazi lebilincselő, kanapéhoz szögelő nagyregényt tartunk a kezünkben.
Újítót, formabontót: egy dokumentumregény formátumú fikciót, a legkülönbözőbb írói műfajt, leveleket, egyetemi előadásokat, párbeszédeket, újságkivágásokat egybefűző szépirodalmi művet.
 
Ulickaja nemcsak a formát, de a hagyományos időkeretet és teret is megtöri. A több évtized történéseit felölelő regény időben és térben is folyamatosan ingázik, a 20. század elejétől napjainkig, Haifától Brazílián át az Egyesült Államokig jutunk el.
 
Témáját tekintve lehetne egyszerű háborús regény, de a nézőpontok megváltoztatása miatt itt nem egyszerűen egy Holokauszt túlélő élettörténetével van dolgunk.
 
Daniel Stein, a zsidó háborús túlélőből katolikus pappá lett, tolmácsként és idegenvezetőként is dolgozó lengyel származású férfi az őskeresztény közösségek mintájára keresztény egyházközösséget működtet Izraelben.
 
Teszi ezt egy olyan országban, ahol a vallási tolerancia a legkézenfekvőbb kellene, hogy legyen, de mégsem az; ahol a vallások találkozása, a közös gyökerek a megbékélés helyett a legádázabb harcok forrásai.
 
Teszi ezt úgy, hogy ragaszkodik a zsidó gyökereihez. Keresztény zsidóként definiálva önmagát, egyetlen fontos „micveként” jelölve meg önmaga számára a másik szolgálatába való szeretetteljes tevékenykedést.
 
Körülötte megannyi hús-vér emberekről mintázott, belőlük összegyúrt szereplő, köztük maga Ulickaja. Olykor gyarlók, olykor önfeláldozóak, olykor szenvedélyesek, olykor elvakultak. Keresnek, kutatnak, változnak, változtatnak. Emberek, emberiek, embertelenek. Évszázadok, évezredek óta ilyenek.
 
Daniel más. Racionális és mégis érző, sémáktól, rituáléktól mentes, elfogadó és másokért élő. Vele egy picit megáll a világ, segítségével egy pillanatra közelebb kerülünk egyfajta Teremtő erőhöz, legyen az Isten vagy sors.
 
Ő az alfája és omegája a műnek, a szó szoros értelmében, felvillantja a reményt, hogy az aztán keserédesen kialudjon, fájdalmas, félelmetes űrt hagyva bennünk.
 
A Daniel Stein, tolmács felpezsdít, elgondolkodtat, ismerősen hat és mégis újat mond, vagy inkább segít a nézőpontváltásban. Az olvasást követően, hatalmába kerít minket az az „aha” érzés, miszerint mindezt talán már tudtuk, sejtettük, de ettől még minden marad a régiben: megfoghatatlanul, megoldatlanul.
 
Nem véletlen, hogy Ulickaja számos interjúban a hozzá legközelebb álló regényének nevezte a Daniel Stein, tolmácsot. Az írónő minden regényében valahol jelen van, de semelyikben sem annyira, mint ebben.
Az egyes részek végén megjelenő Ulickaja által „jegyzett” levelek egyértelműen megerősítik ezt az érzést.
 
Mintha Ulickaja valahol értelmezni próbálná a saját eddigi életélményeit, az orosz, csakúgy, mint a nemzetközi világ visszáságait, szavakba foglalni kételyeit, félelmeit, értetlenségét a bolygónkkal kapcsolatban, amely minden jó cselekedet (és persze gaztett) ellenére egyre csak forog, forog tovább saját tengelye körül.