FőképÚgy vagyok Hassel könyveivel, hogy mindig akkor jövök rá mennyire jók, amikor időről-időre kézbeveszem valamelyiket és újra elolvasom. Vele kapcsolatban továbbra is érvényes mindaz, amit számonkértek tőle, illetve kitalációnak minősítettek megannyi netes fórumon.
A valóság valóban nem ilyen volt, a leírt események ebben a formában nem történhettek meg. De éppen ezektől a túlzásoktól válik Hassel életműve utánozhatatlanul egyedivé – s tökéletesen hihetővé.

Róla gondolom azt, mint Bálint a Dire Straits zenéjéről írt, vagy amit Peckinpah egyes filmjeiről szokás mondani: a maga műfajában, nemében olyan csúcspontot jelentenek, amit egyszerűen nem lehet túlszárnyalni, illetve nem érdemes utánozni. Kizárt dolog ugyanis hasonló erejű alkotást létrehozása, minden utánzat csak izzadságszagú próbálkozás lesz, más eredmény egyszerűen elképzelhetetlen számomra (és eleddig még nem is találkoztam mással).

Hassel esetében mindez azért számít hátborzongatóan csodálatos eredménynek, mivel ugye ő nem tanult író, és merem állítani, az első hat könyvében elég messze van a közízlés által kedvelt regényszövéstől. A Lánctalpak vagy a Gyalogoshadosztály műfajilag inkább számít keretes novellagyűjteménynek, mint regénynek. De ez senkit nem zavar, és amikor beszélgetés közben bármely műve szóba kerül, mint kerek egészként gondolunk rájuk, mintsem önálló részekként. Természetesen a cselekménynek vannak olyan pillanatai, amelyek jobban megragadnak az olvasóban (Pici gyerekmentése, vagy Olga Geiss utolsó órája), de miután az utolsó oldal után leteszi a könyvet, jó darabig csak kavarognak fejében a gondolatok.

Hassel tanulatlansága még jobban érezhető, ha olyan írókkal hasonlítjuk össze, mint Heym, Remarque, vagy akár Barbusse. Viszont azt az irodalmiságot, ami a tanultságból vagy nem is tudom miből ered, nem tudom elképzelni egyetlen Hassel műben sem. Éppen attól válna hiteltelenné, súlytalanná, márpedig minden fejezetének nyomasztó súlya van, a halál, a reménytelenség még akkor is ott érződik, amikor egyébként nagyritkán valami jó is történik a szereplőkkel. Hassel tud valamit, tudja miként írja meg személyes emlékeit, Háry és Anonymus keveredik személyében, hiszen egyszerre krónikás és mesélő, aki újra és újra ugyanazt mondja el, de hihetetlen módon az olvasó mégsem érzi ismétlésnek, minden alkalommal ugyanazt az élményt kapja mint elsőként, csak kicsit másként – és megunhatatlanul.

A szerző életrajza