Főkép A könyv vége felé felmerült bennem a gondolat, hogy ha véletlenül befutnék valamilyen irodalmi pályát és egyszer önéletrajzi írásra adnám a fejem, vajon mit vetnék papírra? Hrabal-féle történeteket? Marquez-féle családregényt? Grass-féle kisplasztikákat?
 
Valószínűleg egyiket sem. Mi több, ilyen elődök és példaképek után valószínűleg inkább megmentem az olvasókat az életem dögunalmas részleteitől és nem írok semmi ilyesmit.
 
Günter Grass már gyermekkorában elindult a művészet felé, s nem csupán a cigarettás dobozokba rejtett miniatűr festménykópiák gyűjtésével, de – a második világháborúban elveszett – vázlatfüzetekbe rajzolva.
Művészi irányultsága olyannyira kitöltötte lényét, hogy az iskola kötöttségeihez nehezen alkalmazkodott, a száraz tananyag nem érdekelte.
 
Csapongó nyugtalanság kísérte végig egész fiatalságát, megkapaszkodott egy-egy hitben vagy életmódban, majd csalódva vagy a változtatás kényszeréből adódóan maga mögött hagyta azt.
 
A Hagymahántás közben tanúsága szerint Grass nem egy életet élt végig, ehelyett legalább négy-ötféle életbe kóstolt bele – de lehet, hogy elszámoltam magam és ennél többet is felsorolhatunk.
 
Rosszul tanuló gyerekként a háború előtt, és annak első éveiben a fronton életüket vesztett katonák voltak a hősei, és számos társával együtt önként nevezett be a nácizmus minden szintjére: Jungsvolk, Hitlerjugend, munkaszolgálat, Waffen SS – majd a frontvonalon átélt borzalmak összetörték a Vezérbe vetett hitét és máris más utakat járt.
 
Volt hadifogoly, csillésfiú egy bányában, a kettő között és után útkereső csavargó, majd összeszedve húszéves öntudatosságának minden szikráját kijelentette, hogy művész akar lenni.
 
Valahol úgy érzem, ez utóbbit a mai napig félve említi... A Hagymahántás közben sem írja le tisztán és egyértelműen ezt a pillanatot, hanem körbekerüli, és bár nem színezi ki és nem kezd el magyarázkodni, valahogy mégis félszegre sikerült ez az egy oldal az ötszázból.
 
Azután kőfaragóként, iparos szobrászként folytatta, de előbb-utóbb, híres tanárok keze alatt eljutott a grafika és a szobrászat művészibb régióiba is.
Miközben mindezt elmeséli a maga egyszerűségével, nyíltságával és iróniájával, az életrajzoktól elválaszthatatlan korrajzokat és társadalmi rétegrajzokat is éles vonalakkal vázolja fel.
 
A saját magáról adott kép valahogy mindig eltér a másik kettőtől; érezhető, hogy soha sehol nem találta igazán a helyét. Csak az utolsó életszakaszáról ír nagyon keveset, az írói pályafutásról – bár ezt még most éli, ugyebár, így lezáratlan, tehát nem is kérhetjük, hogy rálátása legyen.
 
Lendületes, ösztönösségében is gondolatoktól és kételyektől terhes kötet, amelynek nem célja a szórakoztatás, mégis érdekes, egyetlen pillanatra sem válik unalmassá vagy közhelyessé.

A szerző életrajza