Főkép Ahogy Madarász Imre is rámutat a vékonyka kötet utószavában: Kaiser László költészete javarészt a kötetnyitó vers első sorának első szavaként felhangzó „lárma”, és a címben szereplő „csönd”: az elanyagiasodott, átpolitizálódott világ lármája és a szubjektív, istenkereső csönd dichotómiájára épül.
 
Úgy érzem, még a legeltaláltabb képek is kapcsolódnak valahogy ehhez a kettős ellentéthez; miként a már idézett Bűnre kiáltó „Lárma e korban mérge a dalnak is” sorkezdetére vagy a Széttört „van, aki okád, s van, aki / fújja a hamis harsonát”-jára felelő Akár záró sora, a „néma rekviem: csöndek méltósága” vagy a Kérés nélkül „mélycsend-éjszaká”-ja. Egészében mégis a némaság, a lenyugvás, a csendvágy dominál.
 
Kaiser László Istenben, költészetben, irodalomban talán megtalálta már e belső csendet, s rendet.
Ezt látszik tükrözni, hogy tömörségükben sokatmondó verseinek rímelése tiszta, ám sosem csengő-bongó, a strófák, a metrumok többségében szabályosak és hagyományosak – semmi formai kísérletezgetés, erőltetett avantgardizmus, legfeljebb néhány alig bújtatott belső rím („dalnak” – „dalnok”) vagy a klasszikus időmértékes verseléshez való egyfajta vonzódás fedezhető fel bennük.
 
E versek nem egy lánglelkű vátesz fennhangon szavalandó eszméi, hiába a visszafordulás a tradíciókhoz, és nem modern vagy posztmodern szókísérletek.
Kaiser sorait magunkban merengve érdemes olvasgatnunk, hogy elelmélkedhessünk felettük, lassan, szinte szavanként emésszük meg a gondolatokat.
 
Ha a rövidség erény, Kaiser László rövidségében erényes. Hiszen legtöbbször többet mond a sejtető elhallgatás, a csend, mint a harsogó, fröcsögő, elefántcsonttorony-magaslatokból lezúduló vagy egyszerűen csak megjátszott, álvalóságos zaj, lárma.