FőképKi volt ez a csupa titkok övezte, százegy évet megélt asszonyság? Ki volt ő, akiről mindmáig méltatlanul keveset tudunk, ám az a tudás, amelynek birtokában vagyunk, oly elítélő és félelmetes?
Ki volt Leni Riefenstahl, akit először és utoljára csupán Hitler propagandarendezőjeként ismert meg a világ? Ki Leni, a „szépség szörnyetege”?

Steven Bach amerikai életrajzíró meglepően hiteles és alapos munkája ezekre a kérdésekre kísérel meg választ adni.
Lerombolva a mítoszt új jelentést kölcsönöz a Leni-képnek, amely csupán azon kevesek fantáziájában él, akik ismerik, netán el is ismerik őt más munkái alapján, melyeket Hitler felkérései előtt és után készített.

Már a könyv magyar nyelvű kiadásának borítója is sokat elárul a titokzatos rendezőnő személyiségéről: szépséges naivaként beállítva önmagát, igéző szemekkel néz ránk – azzal a tekintettel, melynek eredetije első sikeres, rendezőként jegyzett filmjéből származik, és amely a szobája falát díszítette egészen haláláig.

Ő volt ugyanis az a művész, aki mindenben a szépséget kereste, egészen karrierje kezdetétől. A pályáját megalapozó tánclépésekben, majd dacolva a faggyal és hóval, első színésznői szerepeiben, melyeket általában kasszasikerré váló alpesi filmekben kapott, és később, a Hitler felkérésére rendezett propagandafilmjeiben, melyek közül a leghíresebb, az Akarat diadalának képsorai méltán ismertek lehetnek mindenki számára.

Az 1945 utáni meglehetősen nehéz időszakot követően, az 1980-as évek munkáját ismét a gyönyörködtetés és a formai bravúrok vezérelték: hivatásos búvárként hosszú évekig mélytengeri képeket készített, melyek végül 98 éves korában jelentek meg Mélytengeri hangulatok címmel.

Bach meglepő tárgyilagossággal veti elénk a Nőt, akit olyannyira tisztelt, de ugyanennyire el, illetve meg is ítélt: nem titkolja azokat a részleteket sem, amelyeket Leni foggal-körömmel védett a nyilvánosságtól, és több önéletrajzi írásában is tagadott.
Meglepő iróniával ír a „legendáról” is, amely Leni nem bizonyítható zsidó származását övezte.

Lerombol szinte mindent, amit Leni 1987-es Emlékeim című önéletrajzában állított: elveti a hamis imázsteremtés eszközeit, és a rideg adatokra támaszkodva tár elénk egy meglepően olvasmányos, néhol sátáni kacajt előcsalogató életrajzot, amely nélkülöz mindenféle csillogást és felesleges mellébeszélést.
Steven Bach filozófiája: ilyen volt és ilyennek is kell megismernetek.

Említésre méltó az a mód is, ahogyan a szerző a sokszor csak a hanyagul odavetett „szörnyeteg” jelzővel illetett Riefenstahlt könyvében következetesen Leninek hívja.
És bár csipkelődő megjegyzésekben nem szenved hiányt a könyv, hiába gondol, mégsem mond ki direkt ítéletet a könyv: nem kíván a nemzet szószólójává válni azzal, hogy további kampányt folytat a rendezőnő emlékének megalázása érdekében.

A „szörnyeteg” álarca mögött ugyanis egy szilaj, de mégis törékeny nő állt, aki nem akart mást, mint elismerést és azt, hogy kiteljesíthesse alkotás- és szabadságvágyát.
A korai függetlenségre mindennél jobban vágyó nő ugyanis tudta, hogy életének valamiképpen eggyé kell fonódni a művészettel: akár színpadi táncosként, akár színészként vagy rendezőként, de saját, belső késztetésére alkotnia kell.

Hosszas keresgélés, és meglehetősen sok viszontagság után pedig rá is talált erre: a formák és a tökély bravúrja voltak azok, amelyek elkápráztatatták, és arra késztették, hogy olyan örökérvényű alkotásokat készítsen, mint az Olimpia, amelynek képsorait aligha hatja át akármilyen ideológia, hacsak ez az ideológia nem a szépségé, amely olyannyira jellemezte Leni Riefenstahl vitatott művészetét.