Főkép
 
Az emberek java része automatikusan félreteszi a mesekönyveket, vagy átsiklik felettük, pedig mesék nélkül egyetlen kultúra sem maradhatott volna fenn. Ráadásul nagyon kevesen vannak tisztában azzal a ténnyel, hogy a mesék egy része egyáltalán nem gyerekeknek szól.
 
Dobos Ilona (1922-1993) etnográfus egy nagyobb gyűjteményből válogatta össze két népi mesemondó, Ordódy József (1880-1966) és Kovács Károly (1896-1972) történeteit.
 
Ő maga végezte a gyűjtést és neki köszönhető, hogy öreg korára a két elbeszélő megkapta a Népművészet Mestere címet. Sajnálatos tény, hogy ez már nem igazán segített rajtuk, de Dobos Ilona erőfeszítése a kultúra e szeletének megőrzése terén mindenképpen tiszteletre méltó.
 
Még az is meglehet, hogy sokaknak maga a „népi mesemondó” kifejezés sem mond semmit. Olyan emberek ők, akik az öregebbektől gyermekkorban hallott meséket adják tovább, nem egyszer beleszőve a nagyvilágról hallott dolgokat, saját történelmi környezetüket és életük egy részét is.
 
A népi mesemondók tevékenységének több száz éven átnyúló láncolata elképesztő kulturális egyveleget képes bemutatni akár egyetlen történeten belül is – és az elképesztő itt igazából az, hogy akár több ezer éves és több ezer kilométer távolságból származó elemeket is felfedezhetünk történeteikben.
Példának okáért a kötetnek címet adó „Gyémántkígyó” története erős indiai gyökerekre enged következtetni.
 
És persze, ugyancsak sokan megkérdezhetnék, hogy mégis milyenek azok a felnőtt népmesék? A legtalálóbb válasz annyi: sajátosak.
Egyrészt nincsenek kifinomítva, tehát az egyszerű vidéki ember hangján szólnak a legvéresebb, legpikánsabb eseményekről, és olykor a főszereplő sem feltétlenül a moralitás és vitézség bajnoka.
 
Bár e könyvben megtalálhatóak a magyar népmesék tipikus elemei, a munkásszállón, aratáskor déli szieszta közben és hasonló helyeken, környezetben elbeszélt történetek rendre tartalmaznak utalásokat a más országokról szóló néphit ma már szinte ismeretlen elemeire ugyanúgy, mint a kommunista rezsim alatti szegényes életkörülményekre.
Az eredmény olyannyira összetett, hogy akár csak ebből az egy kötetből is doktori disszertációt lehetne írni.
 
Kár, hogy manapság már elfelejtették az emberek, mennyire fontosak a meséink. Akadnak még ilyen gyűjtemények szerte az ország antikváriumaiban, de azt kívánom, bárcsak több lenne belőlük és bárcsak nagyobb nyilvánosságot kaptak volna – a maguk idejében!
 
Mesebibliográfia