Főkép Néhány hete készítettem egy riportszerűséget, aminek során Jesse és Franky válaszolgatott a kérdéseimre.
A fő téma a mára már legendássá vált Jesse James és Bandája formáció volt, de természetesen érintettük a HR-t, és Franky jelenlegi bandáját, a Totemet is. Ezt az anyagot hamarosan olvashatjátok itt, az Ekultúrán.
 
A riportban szó esik például arról is, hogy miért éppen Hollywood Rose a zenekar neve, és hogy nem okoz-e problémát a bandának az az apróság, hogy ilyen néven már futott egy másik csapat Áámerikában, még a Guns ’N Roses előtt.
Jesse elegánsan megválaszolja a kérdést – majd meglátjátok –, legalább olyan elegánsan, ahogy most, a lemez megjelenésekor megoldották a problémát.
 
Egy tribute zenekar esetében nem gond, hogy a név utal arra a másik, közismert bandára, amelyiknek a dalait az adott csapat játssza.
Egyértelmű például, hogy az AB/CD kinek tributol, és az is, hogy a Hollywood Rose melyik hajdani nagy banda számait játssza sajátos, egyéni feldolgozásban.

De mi van akkor, ha egy tribute zenekar tagjai elég kreatívak ahhoz, hogy ne csak a nagy előd dalait játsszák, hanem esetleg saját szerzeményekkel is előálljanak? Elkészítik az anyagot, rendben, a stúdióban feljátsszák, aztán…
Aztán? Nem biztos, hogy egészséges lenne, ha ezt a tribute néven jelentetnék meg (áthallásos lenne a dolog), de új nevet sem választhatnak maguknak, ha egyszer a régin ismeri őket a közönség.
 
Ez az oka annak, hogy a Hollywood Rose Minimal Design című CD-jén előadóként csak ennyit tüntettek fel: „HR”. Ennyi éppen elég ahhoz, hogy ne legyenek problémák, meg ahhoz is, hogy aki ismeri a bandát, véletlenül ne egy No Thanx lemezt vegyen meg az övék helyett.
 
Amikor Jesse-vel „interjúztam”, nagyjából annyi derült ki a Minimal Design dalairól, hogy a fiúk próbálgattak, bemutatták egymásnak a saját ötleteiket, és ezekből összeállt egy CD-nyi anyag. Ez jelent meg most – pontosabban már vagy egy hónapja.
 
Milyen?
 
Röviden: ROCK AND ROLL. Így, csupa nagybetűvel. Ezekben a dalokban benne van minden, aminek most, 2009 közepe táján, ebben a sokak által kicsinek nevezett, de szerintem igenis NAGY, közép-európai országban benne kell lennie.
 
Észrevettétek már? A rock and roll olyan, mint a bor: nem mindegy, milyen földben terem a szőlő, és milyen hagyományok szerint lesz a szőlőből ital.
 
A rock and roll itt, magyar földön sajátos ízt, sajátos hangzást kap, egyedivé válik. A magyar rock and rollból szerencsére hiányzik a vikinges ridegség, a poroszosan technokrata felfogás; benne van az eredeti, amerikai rock and roll íze; érezhető rajta a brit rock and roll hatása, de mégis… Valahogy más.

Egy valódi, magyar rock and roll zenekar tagjai ha akarják, se tudják mellőzni azokat a sajátságokat, azt az örökséget, amivel mi, az egész világon csakis mi rendelkezünk. A magyar rock and rollban benne van például az, amit Radics Béla, a Taurus, a Tűzkerék, vagy akár a Piramis, a Mobil hagyott ránk; benne van valami fájdalom, valami egyedi vagányság, valami extremitásoktól mentes keménység – benne van az ököl és a könny, a megbocsátás, a meggyötörtség, a remény, a „soha nem adom fel” csakazértis dacossága – a magyar rock and roll olyan kivételes jelenség, amit nem azért kellene megismernie a világnak, hogy új, egzotikus sztárokat mutogassanak a tévékben, hanem azért, hogy legyen miből tanulnia annak a sok kis suttyónak, aki Idahóban, Alabamában, Helsinkiben, esetleg Jakartában azt képzeli magáról, hogy ő már rockzenész – pusztán attól, mert kétszer leadták a klipjét a helyi tévében.

Szóval, milyen a Minimal Design?
 
Ha figyelembe veszem azt, amit az előző bekezdésben leírtam, akkor a válasz nagyon egyszerű: ez az anyag tipikus magyar rock and roll – a fenti jellemzők mindegyike érvényes rá.
Ezek a dalok pontosan olyanok, amilyennek a magyar (de, félreértések elkerülése végett: nem „magyarkodó”) rockdaloknak lenniük kell. A zenészek kőprofik – ez a koncerteken is simán lejön.
 
Utoljára a Tabánban láttam őket május… azt hiszem, másodikán; majd hanyatt vágtam magam, amikor Vilkó, a gitáros beállt középre, hátat fordított a közönségnek, és a tarkójához emelte a gitárt, úgy játszott vagy három percen át (ezzel a tudással simán lekörözi a nemzetközi gitárosmezőny 90%-át); aztán ott volt Luki, a basszusgitáros, aki nu-metálosan, a térde fölött nem sokkal tartja a gitárt, de mégsem úgy sikál, mint például a Kornnál látjuk, hanem úgy hozza a rockot, mint a legnagyobbak.

A dob kőkemény, a billentyűs hangszerek hol funkos-jazzes-díppörplös hangon szólnak, hol meg lírázgatnak egy kicsit, de éppen csak annyit, hogy ne csússzunk át geilbe. Meg aztán ott van Jesse…
A hangja? Legyen elég annyi, hogy tipikus rock and roll hang. Ennél nem kell több. Emellett pontosan úgy viselkedik a színpadon, ahogy egy vérbeli showman-frontembernek viselkednie kell.

Időnként ő is „látni akarja a kezeket”, de az ő esetében az énekes-közönség kommunikációja nem merül ki ennyiben; dumál, poénkodik, nem játssza meg magát, pontosan úgy viselkedik a színpadon, mint akkor, amikor lejön onnan, a magasból; az ő szövegei nem azért „szókimondóak” mert az most olyan hipermenő, hanem mert így jön neki, és kész – nem egy műmájer, nem egy műgengszter; róla elhiszem, hogy otthon sem csak akkor rakja fel a csizmás lábát az asztalra, ha éppen nála forgat a média, hanem akkor, amikor ahhoz van kedve; róla nem hiszem el, hogy elmenne főzőcske/jer-ide-párom műsorokba haknizni – ő az eleven rock and roll.
 
Mindaz, amit a koncerteken mutatnak magukból, a tudásukból, a stílusukból, a viselkedésükből, az életszemléletükből, az simán átjön a CD-re rögzített anyagból is. Vadulnak, kemények, aztán líráznak egy kicsit, de mindig csak annyit, amennyi még egészséges (oké, talán vannak olyanok, akik szerint a lassabb dalok nem passzolnak egy ilyen zenekarhoz – nekik tudom ajánlani a Motörhead „Love Me Forever” című dalát, ami így kezdődik: „Love Me Forever, or not at all…”); jönnek az eredeti, nem áthallásos, nem innen-onnan koppintott, időnként húzós és zúzós, időnként meg bluesosan kotkodácsolós gitár-riffek, ráadásul – ez a gyengém – a szövegekben is van mondanivaló.
 
Ez a csapat azt az igazi, motoros, kicsit glames, de nem flitteres, magyar rockot játssza, amihez hasonlót rég hallottam – legalábbis hivatalosan megjelent lemezről.

Őszinte. Tiszta. Egyszerű és nyílt, igen, nyíltsisakos, nem rafináltkodó, nem túlbonyolított, olyan „…hogyha baj van, és nem segít a szó, gyere állj elém, és lőj rám” (P. Mobil) stílusú, ugyanakkor igényes zene. Profi. Kemény. Fájdalmas. Néha durvulós, de megsimogatós is. Nem megjátszós.
 
Nem állítom, hogy sosem hallottam ennél keményebb zenét (mostanában a Yakuza „Egocide” című dalát hallgatom, folyamatosan, meg a Rosetta Galilean Satellites című lemezét), de abban a kategóriában, ami még rock and roll, de még nem metál, a Minimal Design dalai igenis kőkemények. 
Kőnek a lehető legkeményebb, de még nem csap át fémbe. Ezt ne hagyja ki senki, aki valódi rock and rollt akar hallani.
 
Az együttes tagjai:
Jesse – ének
Vilkó – gitár, vokál
Zaba – dob
Luki – basszusgitár
Viktor – ritmusgitár
Cocó – billentyű, vokál
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Én
2. Addig jó
3. Sör a földön
4. Csak ennyi
5. Jég
6. Tükörkép
7. Adrenalin
8. Menedék
9. Világvége hotel
10. Két fejed van
11. Körülöttem mindenki
 
Diszkográfia:Minimal Design (2009)
Addig Jó (2010) road movie DVD
EP (2010)
Piknik A Holdon (2011)