Főkép A dolgok legvégén. Elena Ferrante nem az első író, aki a dolgok legvégén kezdi regényét, aki a végkifejletben, a nem-teologikus, csupán teleologikus ómega-pontban látja megtestesülni, ok-okozatiságban gyökerező alakot ölteni a szöveget összetartó csomópontot, ahonnan és ahová minden szál ki- és befut.
 
Egy autóbaleset után felidézett emlékek visznek el minket a regény hősnőjének és egyben elbeszélőjének közeli és távoli múltjába, ahogy a sokszor félálomszerűen csapongó, a tudatfolyamtól azonban tudatosan elhatárolódó, mégis már-már proustian asszociatív, egyes szám első személyben elmesélt történet fokozatosan kibomlik.
 
Az események egy tengerparti nyaralás alkalmával születő kényszerű, ugyanakkor sorsszerűnek is tetsző ismeretség pillanatképei, melyekbe a jócskán a negyvenes éveiben járó egyetemi oktatóként önállóságra és intellektuális szabadságra törekvő, személyiségének köszönhetően pedig eleve mindenféle béklyóktól szabadulni vágyó Leda élettörténetének gócpontjai szövődnek bele.
 
A fövenyen megismert ifjú család tagjai, s különösképp nőtagjai valamiképp Leda szöges ellentéteiként, az abnormist egyfajta „normális” valósággá torzító tükörként értelmezhetők.
Erős dialektusuk, szenvedélyességük, nyíltságuk a természetesség, az ösztönösség szimbóluma is lehetne, csakhogy minden tettükről, egész viselkedésükről, szenvedésükről hamar kiderül, hogy egy idejétmúlt tradíciókba visszamerevedett világ megnyilvánulásai.
 
A művelt asszonnyal egy szerencsétlenség, kislányuk és kislányuk babájának elvesztése hozza össze a fiatalokat. Ám míg a kislány megkerül, a babának nyoma vész, de szerencsére Leda rálel a szinte élő személyként kezelt játékra, melynek hiánya érzelmi regressziót eredményez a kislánynál.
 
A sírás- és dührohamoknak Leda úgyszintén tanúja lehet, látszólag a körülmények szerencsétlen alakulása, valójában azonban egy megmagyarázhatatlan késztetés miatt mégsem tudja rögtön visszaadni a babát.
Az elszalasztott pillanat aztán visszafordíthatatlan események sorához vezet, melyekben Leda mindegyre párhuzamot talál élete korábbi, hol jobb, hol rosszabb döntéseivel.
 
A sodródás tehetetlensége, ami az anyaság, a szabadság, a női sors feletti tépelődésben talál konkrét, megfogható formát, lassanként egyre komorabbá teszi a regényt.
A víztől és sártól terhes játékbaba mintha Leda saját gyermekévé, elválaszthatatlan társává válna, aki saját, évekre elhagyott leányainak sötét pótléka lesz. Ám az elválás elkerülhetetlenül közeledik, vele pedig az értelmetlenség fenyegető árnyai vetülnek Leda életére.
 
Elena Ferrante rövid regénye nem ragad magával azonnal, ám akár egy örvényben, minél inkább közeledünk a (tematikus) középponthoz, annál leküzdhetetlenebb a sodrás szívóereje.
A mű mindegyre mélyülő rétegeiből a női lélek sötét bizonytalansága és leküzdhetetlen szabadságvágya sejlik elő, amivel mindenekelőtt a férfiaknak lenne érdemes alaposabban megismerkednie.