Főkép „Ha tehát valaki az életet tanulmányozni akarja, álljon neki az irodalomnak; aki meg akarja látni valamely kor való életét: olvassa el annak a kornak művészi feldolgozását.”
 
Móricz Zsigmond olyan igazságot mond ki ezzel a mondattal, amely valószínűleg benne motoszkál mindenkiben, aki kedvtelésből olvas, akit érdek nélkül érdekel az irodalom, ám legtöbben nem fogalmazzuk meg magunkban ezt, hiszen a hivataloskodás, az iskola egészen mást „kíván meg” műtől és olvasótól egyaránt.
 
És úgy érzem, az effajta igazságkimondás az, ami leginkább jellemezheti Móricz gondolatiságát.
Eszméit és elveit ugyanis olyan, a valóságra legtöbbünkénél tisztábban reflektáló realizmus és racionalizmus jellemzi, amely valamiképp a paraszti józan ész tanácsait vegyíti össze a művelt, magas kultúrát képviselő íróéval és gondolkodóéval.
 
A parasztság és a falusi élet szeretete származása okán, de írói beállítottsága miatt is azonnal észrevehető és láthatóan meghatározó, a kialakított kép mégsem idealizál; ahogy a társadalom egészét, úgy a legalsóbb, kiszolgáló rétegeket is önmaguk valóságában, erényeik és hibáik teljességében mutatja be.

A remény, a tisztaság és természetesség azonban, amit Móricz olyannyira tisztel, és amire oly nagymértékben vágyik, a parasztban, a szegénységtől megnemesedett, egyszerű emberben testesül meg.
A többi társadalmi osztályt és csoportot azonban már sokkal kritikusabban kezeli.
 
Kivéve talán a nép akkoriban még csorbított jogokkal bíró felét: a nőket. A nőket, akiket mindenki másnál többre becsül az eljövendő nemzedékek nevelőjeként – nem csoda, hogy Móricz szemében a néptanító szintén kiemelt figyelmet érdemel –, a férfiak igazi iránytójaként és állandó támaszaként, akikből hiányzik a huszadik század előtti és a századfordulós irodalom nőalakjainak heve, kiszámíthatatlansága és csalfasága.
 
Valószínűleg épp ezért látja furcsán Móricz a szerelmet, amit inkább külső, tudományosan vizsgálódó szemlélőként ír le ahelyett, hogy valamely mélyen átélt, leírhatatlanságában is varázslatos élményt adna át.
Ám mindez megbocsátható neki, hiszen a szerelem érzése: adomány, isteni ajándék, amelyben nem részesülhet egyformán mindenki.

Akárcsak az irodalmi, művészi tehetségben sem, utóvégre is – ahogy maga is megfogalmazza ezt: „Művészetre nem lehet nevelni az embereket. Akiben nincs meg az isteni szikra, abból soha művészt faragni nem lehet.”