FőképA képregény megszállottjai sokszor a műfaj lelkes propagálói is, és gyakran bizony nem állnak messze attól, hogy korunk új harcos igehirdetőivé váljanak.
Sajnos csak kevesen akadnak, akiknek ez a „szerep” jól áll, és a „márpedig a képregény igenis a kilencedik művészeti ág” és hasonló kijelentéseken túl képesek tevőlegesen is befolyásolni a (főleg hazánkban) még mindig kissé szkeptikus közvéleményt.

A műfaj legjobbjai alkotásaikkal szüntelen a képregény mély kifejezőerejét és felnőtt jellegét bizonyítják – mégis, csak nagy nehézségek árán juthatnak kívül az előítéletek átokkörén. (Egyébként némileg jogosan, hiszen a piacon hemzsegő kiadványok nagyobb része tényleg nem üti meg a kétkedők által a képregény elé állított mércét).
Scott McCloud tizenhat éve tartó elméletalkotó és szakterület-építő munkája azonban elősegítheti, hogy a hitetlen olvasó lépjen e körön belülre.

Számos díjat nyert és világszerte ünnepelt első könyve, A képregény felfedezése minden idők legfontosabb képregényei közé tartozik, szakirodalomnak pedig hasonlóképpen első osztályú, és korántsem csak a téma feldolgozásának intellektuális szintje miatt.
McCloud stílusosan a képregény nyelvét használva lebbenti fel a fátylat a comic legrejtettebb titkairól, úgy, hogy az egyszerre szórakoztató, lebilincselő, és ami a legfontosabb: közérthető.

Frank Miller szerint „McCloud a legokosabb képregényes”; ehhez persze tegyük hozzá, hogy őelőtte viszonylag kevesen foglalkoztak ilyen kimerítően a témával (Will Eisner Comics and Sequential Arts és Graphic Storytelling című munkáival némileg kivétel – ezek egyébként folytonos hivatkozási alapot képeznek McCloud műveiben).
Különben maga a szerző sem győzi kijelenteni: mindaz, amit könyveiben olvasunk, pusztán az ő elképzelése a médiumról és a műfajról.

A kilencvenes években indult „missziójának” legutóbbi állomása a három évvel ezelőtt megjelent A képregény mestersége című kötet, mely elődeihez (A képregény felfedezése, A képregény újrafeltalálása) hasonlóan megint csak képregényformában látott napvilágot.
De, miként a címe is mutatja, elméleti vizsgálódások helyett ezúttal a képregényalkotás gyakorlati oldala kerül előtérbe.

Aki olvas (netalán még készít is) képregényeket, az valószínűleg felemásan viszonyul Scott McCloud könyvéhez.
Mert bár A képregény felfedezése lapozgatásakor is gyakran kaptunk a fejünkhöz a sűrűn jelentkező aha-élmény hatására, most az ez idáig merőben ösztönszintűnek gondolt képalkotási módszerek, hangulatteremtő elemek és cselekményvezetési elvek egész misztikuma is szertefoszlik.

Művét ezért egyszerre érezzük hasznos útmutatásnak és aljas leleplező munkának – annak ellenére, hogy a barátságos kis narrátor-figura többször hangoztatja: nincs jó vagy rossz választás, és ha csak egy mód van rá, hallgassunk az ösztöneinkre, mert azok nagy valószínűséggel nem csapnak be.

Az elmondottak alapján azt gondolhatnánk, egy afféle csináld magad!-könyvvel van dolgunk, mely csupán a műfaj bolondjainak jelenthet érdekes olvasmányt.
Noha A képregény mestersége helyenként tényleg közelebb áll az izgalmas tankönyv kategóriához, mint az elméletalapozó-vitaindító, ugyanakkor a messzemenőkig olvasmányos A képregény felfedezése, azért mégsem csak kifejezetten tanuló szándékkal érdemes kézbe venni.

A különféle stílusokon, ábrázolási módokon, kép és szöveg kapcsolatán és a képregény mesterei által kedvelt rajzeszközök bemutatásán kívül a számítógép és a világháló adta korlátlan lehetőségekről is tájékoztatást kapunk.

McCloud szerint a technika rohamos fejlődésével egy idáig jórészt kiaknázatlan, friss terület alakult ki: az internetes képregény, mely új távlatokat nyit a műfaj történetében, és rövidesen a médium radikális változását eredményezheti (a témát igazi mélységében A képregény újrafeltalálásában taglalja).

De jó szokásához híven külön alfejezetet szentel a manga-stílus és -kultúra elemzésének, a manga és a nyugati képregény összehasonlításának – ezúttal természetesen a gyakorlatra fektetve a nagyobb hangsúlyt.

Végezetül pedig a könyvből megérthetjük, miért adja bárki a fejét képregénykészítésre, ha vizuálisan meg szeretné ragadni az olvasót, de egyúttal irodalmi értékeket is közvetíteni akar – és talán az is nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy az alkotókat kezdettől fogva az (igényes) történetmesélés ősi szándéka vezérli.

Kérdés persze, hogy kinek mennyire sikerül ez – Scott McCloud jó professzorhoz méltón erre nem ad választ.
Ami nem is szükséges. Mert legyen bár egy képregény feledhető tucattermék (mint néhány kivételtől eltekintve a havi bontású füzetek), mítoszromboló és -újrateremtő szuperhős-eposz (Watchmen, The Dark Knight Returns), noir-hangulatú regényadaptáció (Tükörváros), több ezer oldalas manga vagy bármi más: valamilyen formában mindenképpen hozzájárul a műfaj fejlődéséhez.

McCloud könyve erősen ajánlott olvasmány, és egyáltalán nem csak a comics szakértőinek. Aki fellapozza, fogékonyabbá válhat a képregényre, ha eddig fenntartásokkal kezelte is – mondanám, ha nem ez volna a legröhejesebb paradoxon.

Viszont ha valaki kezdőként tényleg vizsgálódni szeretne a témában, mégse rögtön ezzel a művel, hanem A képregény felfedezésével kezdje. Az ugyanis, ha soha más képregényt a kezébe nem vesz, ha továbbra sem érzi magáénak a műfajt, akkor is fontos élménnyel gazdagítja – de ha mégis tovább akarna lépni, önmagában biztosítja számára A képregény mesterségéhez szükséges tájékozottságot.