Főkép

Lyndon társszerzőkkel közösen írt részleges önéletrajzi könyve egyszerre nyújtott többet és kevesebbet számomra, mint amit előzetesen vártam tőle. Egyértelmű nyereség a Sex Pistols tündöklését megelőző éveknek a dokumentálása, ez részben segít megérteni, miféle hátérrel és „világnézettel” lépett színpadra Anglia első punkbandájának énekese. S legalább ennyire izgalmas azoknak az esztendőknek a krónikája, amikor kis túlzással felrobbantották a zeneipart, és a kiábrándult (munkás)fiatalok életérzését belenyomták a világ képébe. Pályafutásuk alatt tagadtak mindent, utálták a fennálló társadalmi rendszert, ami osztályokba kényszerítette az embereket, a felemelkedés esélye nélkül (ha munkásnak születtél, az is maradtál). Ráadásul a kor zenei irányzatai (diszkó és a megfáradt rock) ezeknek a fiataloknak semmit sem jelentett, nem nekik szólt, s már akkor is voltak egyének, akik nem elégedtek meg a tömegnek szánt szórakozási formával, az uniformizáltsággal.

 

Azt mondjuk minden további nélkül elhiszem Jancsinak (a zenekarban Rohadt Jancsi lett Lyndon művészneve), hogy nem csupán rombolni akart, hanem építeni is, de minimum elgondolkodtatni a közönséget,  hogy az ikonikus (ez alatt itt és most a készen kapott vélemények kritikátlan átvételét, az önálló gondolkodás hiányát értem) szemlélet helyett önálló gondolkodásra ÉS cselekvésre késztessen.

 

A kötet alapján formálódó kép árnyalásához nagyban hozzájárulnak a hajdani barátok, kortársak, családtagok, újságírók emlékei, melyek nagy számban tarkítják a szöveget (természetesen a zenekar tagjai is megszólalnak). Ez egyrészt azt eredményezi, hogy időnként egymástól teljesen eltérő vélemények szerepelnek egymás mellett, másrészt – nem várt fejleményként – megkérdőjelezik azt a nyilvánvalóan pozitivista képet, mely akarva-akaratlanul kialakul olvasás közben Rottenről.

 

Ezért azt mondom, az állítások egy részét érdemes fenntartásokkal kezelni, ugyanis az értelmes, a világ dolgain töprengő, az adott rendszer megkövültségét, kiüresedését támadó szövegíró emberi gyengeségeiről csak utalások kerültek be a kötetbe. A helyzet felemásságát legjobban a kötet végén olvasható bírósági jegyzetek mutatják, ahol özön ember tanúskodik, és mindenki másként meséli el a történéseket. Pedig akkor nem húsz évvel korábbra, hanem csak kettővel azelőttre kellett visszaemlékezniük.

 

Ez az idealizált kép nem feltétlenül hamis, de mindenképpen odakívánkozik mellé a tini „művész” összeférhetetlensége is, és itt nem csak az alkoholizálásra és a könnyű drogok élvezetére gondolok. Hiszen egyes, kimondottan gusztustalan sztorikat éppen ő oszt meg velünk – s ezek a morzsák azok, amelyek ha alapjaiban nem is kérdőjelezik meg, de pontosításra szorulóvá teszik önéletrajzát. Ami viszont ebből a könyvből sem derül ki, az nem más, mint a punk mibenléte. Ahogy távolodunk tőle időben, úgy válik egyre misztifikáltabbá és egyre érthetetlenebbé.

 

Miért nem találtak maguknak értelmes időtöltést az angol fiatalok? Hogyan lett pár srác zenei próbálgatásából (a kezdeti időben jelképes zenetudással bírtak) egy majd az egész világra kiható stílus?

 

Amúgy elég vicces, hogy Rotten és társai a hetvenes években a rock öregjei és a szórakoztatóipar ellen lázadtak, de harminc évvel később ellenérzésüket világkörüli turnékra cserélték be. Akárhogy nézem, a hajdani lázadók a rendszer részévé váltak (és ha ez vicc, akkor elég gusztustalan). Bár azt hiszem akkoriban ez a lehetőség meg sem fordult a fejükben – elvégre egy tinédzser ritkán tervezi meg nyugdíjas napjait, miközben éppen a világ megismerésén fáradozik. Na de akkor milyen ember John Lyndon – kérdezheti bárki. Úgy vélem kikerülhetetlen, ha punkról van szó, csak közben eljárt felette az idő. Ha meghallgatom a Never Mind... című lemezüket, a mai napig érzem a belőle áradó mágikus valamit.

 

De nem szeretném ötvenévesen viszontlátni őket a színpadon. Az túl kiábrándító lenne – számomra legalábbis.
Hogy is énekelte annak idején Roger Dalerty?
„Remélem meghalok, mielőtt megöregszem.”

 

Ezt persze nem kívánom senkinek, de meglátásom szerint a mostani Sex Pistols lázadás és mintaadás helyett a sokkal kézzelfoghatóbb anyagiakról szól. A könyv eloszlat pár tévhitet, mesél a Sex Pistols pályafutásáról, a punkról és arról, milyen érzés volt fiatalnak lenni a hetvenes évek közepén. Közben persze megismerjük a Pistols tagjait is, no meg az ismerősök, barátok, kortársak véleményét és emlékeit. És ennyi.