Ildikó Márky: Ostinato
Írta: Galgóczi Tamás | 2008. 08. 16.
Nem tehetek róla, de olvasás közben az a képzet kísért, hogy nem is olvasok, hanem egy beszédes hölgyet hallgatok, aki számára nagyon fontos mondanivalóját szeretné megosztani velem.
És eltelik öt perc, amit természetesen végigbeszél, de ettől függetlenül (vagy éppen ezért) úgy érzem, egy lépéssel sem jutottunk közelebb problémájához, a határozott haladástól eltérít bennünket a számtalan apró részlet, melyek ugyan látszólag összefüggenek az eredeti gondolattal, de valahogy nem akar tisztulni a kép. Még jó, hogy nem válik zavarosabbá.
S bár társalkodónőnk több ízben hangsúlyozza, hogy most aztán tényleg eljön az igazság pillanata, mert az évek múlásával egyre erősebbé vált benne a szembenézés, a tisztázás igénye - nos ez valamiért nem érvényesül, eltemetődik az emléktöredékek, no meg a bőségesen áradó szavak alatt.
A regény címe is erre utal, hiszen az eredetileg zenei kifejezés makacs ismétlést jelent. A regényben is felbukkan pár rendre visszatérő emlék, amelyek önmagukban komoran merednek az elmúlt évek tava fölé, de tisztánlátás nélkül nem tudjuk kivenni, vajon mészkő vagy gránit dacol a mindent elsimító időhullámokkal.
Azért egy panaszszavam sincs, mivel kedvtelve hallgatom: érdekelnek az apró történetek, melyeket életéből merít, bennük múlt és jelen váltakozik rapszodikusan, közben nézem a nőt, s arra gondolok, hogy vajon eljut-e az önmaga által kitűzött célig.
Idegenbe menekült értelmiségi gondolatok, tehetős családot idéző emlékek, ’56 utáni beilleszkedési gondok, kiegészítve életében fontos férfiakkal kapcsolatos - máig nem tisztázott érzésekkel, viszonyokkal.
Több ízben úgy éreztem, egyfajta fordulóponthoz ért házasságában, férje valahogy bizonytalan státuszban leledzik, bár nyilvánvaló, mennyire szüksége van a férfi megnyugtató közelségére.
A képzeletbeli „beszélgetésünk” kurtán-furcsán ér véget, ki tudja, mikor futunk össze újra, hogy megismerjük a történet végét. Aminek persze, miként az életnek, sosincs vége, legfeljebb mi kerülünk ki végérvényesen a képből.
Hiszen itt is számtalan ízben nyúlunk vissza egy-két generációval korábbi mondatokhoz, jelenetekhez, melyek különböző mértékben ugyan, de meghatározóak mesélőnk számára. Így válik folyamatossá, végtelenné a történet, aminek eredeti (legalábbis még úgy rémlik) célja egy (vagy több) viharos időszak személyes feldolgozása, „helyrerakása” volt.
Azt egy percig sem állítom, hogy a könyv elolvasása után bárki „képben lesz” az 56-os eseményeket illetően, de talán egy kicsit jobban megérti világgá menekült honfitársaink beilleszkedési gondjait.
A kötet itt is megvásárolható
És eltelik öt perc, amit természetesen végigbeszél, de ettől függetlenül (vagy éppen ezért) úgy érzem, egy lépéssel sem jutottunk közelebb problémájához, a határozott haladástól eltérít bennünket a számtalan apró részlet, melyek ugyan látszólag összefüggenek az eredeti gondolattal, de valahogy nem akar tisztulni a kép. Még jó, hogy nem válik zavarosabbá.
S bár társalkodónőnk több ízben hangsúlyozza, hogy most aztán tényleg eljön az igazság pillanata, mert az évek múlásával egyre erősebbé vált benne a szembenézés, a tisztázás igénye - nos ez valamiért nem érvényesül, eltemetődik az emléktöredékek, no meg a bőségesen áradó szavak alatt.
A regény címe is erre utal, hiszen az eredetileg zenei kifejezés makacs ismétlést jelent. A regényben is felbukkan pár rendre visszatérő emlék, amelyek önmagukban komoran merednek az elmúlt évek tava fölé, de tisztánlátás nélkül nem tudjuk kivenni, vajon mészkő vagy gránit dacol a mindent elsimító időhullámokkal.
Azért egy panaszszavam sincs, mivel kedvtelve hallgatom: érdekelnek az apró történetek, melyeket életéből merít, bennük múlt és jelen váltakozik rapszodikusan, közben nézem a nőt, s arra gondolok, hogy vajon eljut-e az önmaga által kitűzött célig.
Idegenbe menekült értelmiségi gondolatok, tehetős családot idéző emlékek, ’56 utáni beilleszkedési gondok, kiegészítve életében fontos férfiakkal kapcsolatos - máig nem tisztázott érzésekkel, viszonyokkal.
Több ízben úgy éreztem, egyfajta fordulóponthoz ért házasságában, férje valahogy bizonytalan státuszban leledzik, bár nyilvánvaló, mennyire szüksége van a férfi megnyugtató közelségére.
A képzeletbeli „beszélgetésünk” kurtán-furcsán ér véget, ki tudja, mikor futunk össze újra, hogy megismerjük a történet végét. Aminek persze, miként az életnek, sosincs vége, legfeljebb mi kerülünk ki végérvényesen a képből.
Hiszen itt is számtalan ízben nyúlunk vissza egy-két generációval korábbi mondatokhoz, jelenetekhez, melyek különböző mértékben ugyan, de meghatározóak mesélőnk számára. Így válik folyamatossá, végtelenné a történet, aminek eredeti (legalábbis még úgy rémlik) célja egy (vagy több) viharos időszak személyes feldolgozása, „helyrerakása” volt.
Azt egy percig sem állítom, hogy a könyv elolvasása után bárki „képben lesz” az 56-os eseményeket illetően, de talán egy kicsit jobban megérti világgá menekült honfitársaink beilleszkedési gondjait.
A kötet itt is megvásárolható