FőképA Smaragd-sziget. Bárányok, őskori kelta kereszténység, druidák, tündérek, manók, Guinness, kocsmakultúra, James Joyce, Oscar Wilde, Jonathan Swift, a szteptánc, Michael Flatley, a kelta tigris, a jig, a reel, Enya, Sinead O’Connor, a The Corrs, a szivárvány végén mosolygó, üstnyi arany, a négylevelű lóhere, a hírneves szerencse, az önjelölt hegedűművészek, a Blarney-kő. Írország. Vagyis: amit reklámoznak belőle.

A Szenved-éj egy olyan novelláskötet, ahol senkit sem hívnak Seán Murphynek vagy Paddy McGuinnessnek, ahol senki sem táncol rogyásig hegedűszóra, és senki se gázol bokáig leprikónokban.

Az új évezred előestéjén egy fiatal(os)abb generáció tagjai közül tizenkilencen összeálltak, hogy bemutassák, ők milyennek látják az ugrásra készülő kelta tigris farát, a gazdasági fellendülés és a vallási villongások, az IRA és a Sinn Féin mögötti, valódi Írországot, ahol mindenki be van rúgva, szívva, sózva vagy zárva, munka, pénz és józan ész nélkül – csak úgy, mint bárki más széles e világon.

Bár novelláskötetekkel mindig úgy van az ember, hogy hosszasan szeretne minden egyes írás kis világegyeteméről bővebben beszélni, az igazság az, hogy ez szinte megoldhatatlan egy könyvkritika keretében.
Ezért inkább a tizenkilencből csak néhány novellát mutatnék fel, az összhatást sűrítve.

A könyv nyitónovellája például rögtön egy UFO-sztori. Bridget O’Connor „Földönkívüliek támadása”című írása a brit mosogató-realizmusba ágyazza a K-Pax és az X-akták nézőinek már ismerős történetét, melyben a szerelmi háromszögbe keveredett Malcolm dokumentálja szeretett Macyjének eltűnését.
Hogy tényleg egy házasságtörővel lépett-e le, vagy az UFO-k rabolták el, az nyitott kérdés marad, de cserébe beavatást nyerünk a csillagok egyetemes nyelvébe, ami az égboltra rajzolja áldozatainak nevét.

Emer Martin a maga novellájában kicsit közelebb húzódik a hagyományos ír mondavilág alakjaihoz, amikor egy koboldot, azaz púcát tesz meg főhősének. A Kobold viszont nem apró jótevő manó, hanem afro-ír drogdíler.
Egy éjjeli dance-partin történt haláleset köré igazodnak az ír mitológia modernizált szereplői és a jelen ír társadalmának színe-java: a fehérek, feketék, ázsiaiak és a magyar változatban feketézőknek nevezett, a mi cigányságunkkal rokontinkererek.

A rasszok tarka mozaikja is mutatja, hogy akárcsak bárhol másutt a világon, Írországban is kialakult a multikulturális társadalom a maga etnikai konfliktusaival, és a szerző írásában ezt a sokrétű örökséget hozza közös nevezőre a legendák földjével.

Bármennyire is skandinávnak tűnjék neve alapján, Olaf Tyaransen a legvadabb ír LSD-trip papírra vivője.
Az „Aranyhalak”-ban a razzia küszöbén álló kábszeres megpróbálja eltüntetni a terhelő bizonyítékot. Lenyel tehát egy nagyobb elefánt Disney-módra röptetéséhez szükséges bélyeggyűjteményt.

Az ezután következő, valóságot és fantáziát egyaránt kiiktató pszichedelikus szabadesésben nincsen landolásra alkalmas föld, főhősünk végeláthatatlanul zuhan tudatállapot-szivárványának összes színén keresztül, Möbius-szalag-refrének flippergolyókként pattognak elméjében, az események DJ-szettjén sűrűn ugrik a lemez, és minden egész eltörött.

Ebben a semmi-se-ép, tájékozódási pont nélküli, paranoiás félelmek által átitatott tudatvilágban tisztán hallani, ahogy az egyszeri ember fenyegetettség érzése visszhangzik egy terrorveszélytől terhes századelőn.

Szintén saját korunk újraértékelésére ösztönöz Gavin Patrick Carville, amikor egy rendesen pszichodrámába illő utazásra hív.
Az „Időutazás Hanrattyval” egy, még az antológián belül is egyedi darab. Kellően párbeszédesen, filozofikusan, de nem túl szájbarágós módon irányítja figyelmünket egy apró időkapszulába, melybe egy minden hájjal megkent politikus a vele interjút készítő kétfős stábot meghívja, majd magukra zárja a kapszulát.

Az operatőr meggyilkolása után a liberális színekben induló honatya hosszas fejtegetésekbe kezd a civilizáció értékválságáról a megmaradt médiaficsúrnak. A beszélgetésnek egyedi ízt kölcsönöz a kettejük közt fekvő operatőr holtteste.

A groteszk szín valóban megírásért kiált. Ha hasonlítani akarnám, már-már becketti módon vár az emberiség végére, közönyösen szemlélve a társadalom utolsó, kínos kapálózásait, fennen hirdetve, hogy az öldöklés spiráljának csak az olyan radikális megoldások vethetnek véget, mint az élve eltemetés.

Az egyes művek azonban, legyenek bármilyen eredetiek, egészet is kell formáljanak, ez a rostálás és kollázs-készítés pedig a szerkesztőkre marad.
Sarah Championnak és Donal Scannellnek sikerült a beválogatott írásokkal olyan egyveleget alkotniuk, melyben minden egyes elem éppen eléggé elválik egymástól ahhoz, hogy az írások emlékezetesek maradjanak, de a cselekmények és az elbeszélői eszközök mutatnak annyi összetartó erőt, hogy az olvasó ne csak szemezgessen a műből, hanem az egészet elolvassa.

A hátsó borító és a hivatalos magyar kísérőszöveg szeretné úgy beállítani, hogy akikről olvasunk, azok deviánsok, a társadalom számkivetettjei, mindenféle érdekes, bogaras vagy veszélyes figurák, akikkel nem szívesen töltenénk el egy napot.
Ez részben igaz is: akad a könyv lapjain hely börtöntöltelékeknek, üvegpor-evőknek, sőt, még konflislovaknak is, de az a baj, hogy a rossz értelemben vett mítoszgyártás a novelláskötet érdemeit fedi el.

Az előszóban megfogalmazott szerkesztői elvek szerint ugyanis egy másik cél rajzolódik ki: a huszonegy közreműködő a megüresedett, jelentése vesztett irodalmi közhelyeket, a „magas” és „szép” irodalom érdektelen szócsépléseit szerette volna ízléses, ébresztő pofonban részesíteni.
Hogy illik tudni, mi is folyik a nagy büdös ír valóságban, hogy azokat a viselkedésformák, amiket a többségi társadalom deviánsnak, lecsúszottnak szeret bélyegezni, valójában megtalálhatóak mindenütt, nézzen bármerre a derék ír honpolgár.

A novellamerítés alá is támasztja a szerkesztői célkitűzést. Mert tűnjön fel akárhány amatőr spermafutár, birtoklásért lecsukott drogos, Tipperary-ban legénybúcsút tartó, féktelenül ivó és LSD-ző, majd misztikus élményt átélő dalia, mindegyikre jut egy különc videoblogger, egy felhők felett utazó osztálytárs, egy régi szerelem, vagy egy hús-vér kurva.

A deviánsnak és normálisnak számító életutak sűrű szerkesztői egymásba bújtatása csak így érheti el a kívánt hatást: a könyv végére talán többen kezdenek más szemmel tekinteni leghétköznapibb és legkülöncebb embertársaikra. Kezdetnek megteszi.