FőképGustaw Herling-Grudziński 1919-ben született Kielcében. A háború előtt kezdte el gimnáziumi tanulmányait, és ebben az időszakban rövid ideig a kommunista eszmékkel szimpatizált.

Kritikusként indult irodalmi pályája, írásainak alapja angolszász típusú. Mikor kitört a II. világháború, 1939-ben a Szovjetunióba menekült, innen Litvániába szeretett volna továbbjutni, de elkapta az NKVD.
1940 novemberében öt évre elítélték, neve miatt német kémnek gondolták. Arhangelszk környékére vitték munkatáborba. Az 1941-es Sikorszkij-Majzkij egyezmény értelmében amnesztiában részesült, melyet nyomatékosított egy éhséglázadással, így az öt évből csak egyet kellett letöltenie.

Az emigrációt száműzetésként élte meg, mint egyfajta zarándoklatot. Az a fajta ember volt, aki mindig morálisan ítélt meg politikai kérdéseket. Párizsban aktív résztvevője lett az ottani emigráció kulturális életének. Franciaországban komolyan vették a menedékjogot, ellentétben Olaszországgal, ahol támadták a „fasiszta” emigránsokat.

Párizsban Witold Gombrowicz halála után 1969-től Grudziński kapta meg a naplórovatot a Kultura című folyóiratban. Gombrowicz reformálta meg a naplóírás műfaját azzal, hogy ugyanolyan igényességgel írta meg ezeket, mint más írásait.
Grudziński Az éjszaka írt napló (Dziennik pisany nocą) címmel közölte esszéisztikus feljegyzéseit, melyből összesen hat kötet született. Emellett írói portrék, irodalomtörténeti- és művészettörténeti elemzések, novellabetétek is olvashatók benne.

Londonban írta meg koncentrációs tábori éveit Más világ (Inny świat) című írásában, melyet a gulag-irodalom egyik alapművének tartanak. Lengyelországban kötelező tétel az érettségizőknek.

A mű a tényirodalom műfajába tartozik. Először 1951-ben Londonban került kiadásra, Lengyelországban szamizdatban jelent meg 1953-ban, de a következő évtizedben számos nyelvre lefordították, például arabra, kínaira, spanyolra és japánra. Oroszul csak 1989-ben adták ki, a magyar fordítás 2004-ben látott napvilágot.

Grudzińskit főleg prózaíróként, nem regényíróként tartjuk számon, hiszen első kisregényét ötven év után írta meg. A Más világ megírása után nem lehetett tudni, hogy író lesz-e. Művelte a brit kritikát, de ekkor még nem írt szépirodalmat, majd megindult a szépírás felé, melyhez az irodalmi kritikán keresztül jutott el.

1955-ben telepedett le Nápolyban második feleségével, Lidia Crocéval, akinek édesapja Benedetto Croce volt. Ő az az olasz filozófus, akinek sikerült megőriznie függetlenségét Mussolini ideje alatt, és nevéhez fűződik a barokk kor művelődéstörténetének kanonizálása.

Grudzińskit lengyelül alkotó olasz írónak is szokták nevezni. Végig megmaradt a lengyel nyelv mellett, szépirodalmat csak lengyelül írt. Ettől függetlenül sok olasz vonatkozást említett, közvetlenül nem nyúlt vissza lengyel témákhoz.

1991 májusában, ötvenkét év távollét után visszatért Lengyelországba. 1998-ban Budapesten is járt, ekkor jelentek meg válogatott esszéi és novellái magyarul. A fiatalok számára általában unalmas klasszikusnak hat, kizárólag tisztán 19. századi alkotásai vannak.

Naplójában megjelöli azokat az írókat, akik számára fontosak, de ez az esztétikai nézete ellentmond novelláinak. Elbeszéléseiben megfigyelhető a dokumentarista vonulat. A legműveltebb, és legértőbb olvasót is megtéveszti, sokan megdöbbennek, hogy amit ír, az nem a tényirodalom műfajába tartozik.

Nem teljesen hiteles novellák ezek, tartalmaznak fiktív elemeket, de ezeket valósnak érezheti az olvasó, hiszen a szerző a tényfeltáró irodalom stratégiáját alkalmazza. A sivatag forró lehelete (Gorący oddech pustyni) című kötetében összegyűjtött novellákat életének utolsó évtizedében írta.

„Áldott, szent asszony” című elbeszélésében is ezt a valósnak tűnő tényfeltárást alkalmazza. A bevezetőben sem fordul meg az olvasó fejében, hogy ez nem lehet igaz. Hétköznapi dolog, hogy a szerzőt behívják az olaszországi Sud szerkesztőségébe. Munkát ajánl neki a főszerkesztő, azzal a belépővel, hogy a dolog kapcsolatban áll hazájával.

A történet Macerában játszódik, ami valós hely, Grudziński pedig részletesen leírja, hogy a település Potenzától fekszik nem messze, innen indul a busz Macerába.

Nápoly környékét ugyancsak hitelesen festi le. Ez még mindig a tényfeltárás időszaka, életrajzi vonal is szerepel a műben. Az elbeszélés cselekményvezetése nem lineáris, az író felcseréli az időbeni sorrendiséget is. Belekezd az előzménybe, majd máshol folytatja.

Sajnos valós tény az is, hogy a délszláv háború idején szerb katonák bosnyák nőket tartottak fogva és erőszakoltak meg. Sokan közülük teherbe estek, szabadulásuk után többségük elvetette magzatát.

Marianna, a novella szereplője, Kielce környékén született. Mikor nővérét látogatta meg Goraždéban, „etnikai razzia” során szerb katonák fogták el. Teherbe esett, de a szabadulása után úgy gondolta, hogy megszüli gyermekét.
Sokat imádkozott, ezzel elnyerte a helyi lakosok szimpátiáját, akik Santának, vagy Beatának nevezték őt.

Az író itt elkanyarodik, és mesél egy általa ismert grafomániás papról. Ez a rész nagyon hitelesnek hat, ahogy a bíboros személyi titkárából, V. atyából próbál információkat kiszedni. Olyan betétek után, mint „hosszú faggatózás után végre elárult”, „de véletlenül megtudtam”, nem gondolhatja azt az olvasó, hogy mindez nem igaz.

A hasznos információk reményében a szerző dedikálja a papnak ajándékba hozott könyveit, de látszólag nem tudunk meg semmi konkrétumot. Ezután hazamegy Nápolyba és igent mond a főszerkesztő ajánlatára, majd elindul Potenzába.

Erről a városról is részletes leírást kapunk, ám az összhatás egyetlen szóba sűríthető: „csúnya”. Grudziński itt a város leghíresebb mondáját meséli el: a 16. századi venosai herceg megtudta, hogy felesége megcsalta őt. Annak szeretőjét megölette, és feldaraboltatta.

Az egy bekezdésnyi monda után ismét visszatér a jelenbeli Potenzába, ahova megérkezett, és másnap találkozik Mariannával. A fiatal lány megörül neki, hiszen végre anyanyelvén társaloghat valakivel. Kiderül még az is, hogy mindketten Kielce környékéről valók, ezért még szorosabban érzik azt, hogy ők „rokonok”.

A lány történetétől ismét hamar elkalandozik az író. Ír a lengyel nők külsejéről, felidézi a régi madonnaábrázolást, és Mariannával hasonlítja össze azt.
Ezután ismét onnan folytatja, hogy Mariannával van, és beszélgetnek Lengyelországról, képzeletben járják be az ismert helyeket. A szerző emlékezetében is kezd több kép felderengni, de nem olyan friss emlékek ezek, mint a lányé, aki csak másfél éve hagyta el otthonát.

A következőkben az írás morális problémáit fejtegeti. Rájön, hogy amit a szerkesztő kért tőle, az nem fog megvalósulni. A szerző úgy érzi, hogy vigaszt kell nyújtania a lengyel lánynak, és pont arról a dologról nem faggathatja, amiről írnia kellene.

Ebben a részben olvashatunk még egy dél-olaszországi szokásról, melynek fontos jelentősége van a történet végkimenetele szempontjából: az olasz idősek a plébániára járnak, és mikor Mariannával találkoznak, megérintik hasát, majd ujjukat megcsókolják, és imára fonják össze kezüket.
A temetésen a koporsót szokták ezekkel a mozdulatokkal utolsó útjára kísérni.

Az író utolsó látogatása szintén előrevetíti a tragikumot. Vannak olyan napok, amikor Marianna nagyon sokáig alszik, sápadt közben, a verőér sem lüktet a nyakán, és halotti pózban, hasán összekulcsolt kézzel, fekszik mozdulatlanul.
A szerzőnek haza kell mennie, de tartják a kapcsolatot Mariannával. Leveleznek, mert a lány ottlétekor ódzkodott a telefon használatától.

Az ok-okozati összefüggés itt felcserélődött, csak később tudjuk meg, hogy Marianna miért nem szerette volna, ha telefonon beszélgetnek. A lány az író szerint nagyon választékosan megfogalmazott leveleket írt, emiatt nincs kétsége az olvasónak afelől, hogy ezek a levelek léteznek, pedig nem maradtak meg ilyenek.

Októberben a szerző ismét meglátogatja Mariannát. Előtte említést tesz egy hetvenoldalas beszámolóról, amit az Emberi Jogok Védő Bizottságának munkatársai jegyeztek le.
Egy bosnyák özvegyasszony mesélte el a legnagyobb részletességgel azt, hogy miként tartották fogva a száznyolcvan nőt négy hónapon keresztül. A beszámolót több nyelvre is lefordították. Itt derül fény arra is, hogy Marianna miért tartózkodott a telefontól.

Állásfoglalását is megtudhatjuk. Leírja, hogy még részletezhetné a történteket, mert ugyan a bosnyák nő aprólékosan elmesélt mindent, úgy gondolja, hogy miképp mondandójában, az irodalomban sem szabad átlépni „egy bizonyos határt – ami azon túl van, arról nem lehet beszélni”.
Erre talál példát a művészetben. Ha netán az olvasó kételkedne a bosnyák nő tanúságában, tovább olvasva az elbeszélést – „Most, hogy megtudtam az igazat…” – minden fenntartása megszűnik.

Az atya és édesanyja aggódnak a lányért, mert a délutáni alváskor zaklatott, és lengyelül beszél álmában, amit ők nem értenek, talán ezért is tartanak tőle. Érthető viszont a beszéd az írónak, akiből először vérvörös, majd falfehér arcot vált ki, de nem közli, mit tudott meg.

Az úton elgondolkozik Marianna döntésén. Csodálja őt, hogy ennyi gyalázat ellenére, az anyai ösztön, vagy a keresztény neveltetés győzött az abortusz felett. Reális, mélyen megsebzett szentnek képzeli el őt.

Mozaikszerűen kezd összeállni a történet. Közeledik a gyermek születése, pontos időpontot is tudunk, december 19-én kezdődnek a szülési fájdalmak. A szülést nem szemtanúként írja le, ő csak kint várakozott a pap édesanyjával.

Marianna a fia születése után mélyen ájult állapotba kerül, majd december 20-án meghal. Temetése, melyre december 22-én kerül sor, inkább elsőáldozásra emlékeztet. Az író a temetést tárgyilagos hangnemben, közvetett forrásokból írja le.

Ám a történet itt még nem ér véget. A következő év áprilisában a szerző találkozik a macerai orvossal Nápolyban. Mesél Pietro atyáról, aki boldoggá akarta avatni Mariannát, mert a temetés után hangokat hallott a sírból.
Ezek után az író találkozik V. atyával, annak új könyvét dicséri. Információkat akar megtudni tőle, hogy miért állították le Marianna boldoggá avatásának menetét.

Grudziński késlelteti az információ közlését, azt taglalja, milyen nehezen fért hozzá ehhez, és milyen nehezen tudja megszerezni. A szentté és boldoggá avatás ügyében kihantolják a halottat.
Mikor Mariannát exhumálják, kiderül, hogy elevenen temették el. Mély álomba merült, ami nem ismerhető fel addig, míg át nem szúrják a testet. Szemei tágra nyitottá megmerevedtek a rémülettől, oldalra fordult a koporsóban, kezéből is kiesett a feszület.

Az író elmegy Marianna sírjához, ahol csak a lány neve, és két évszám van a fedőlapon. Miközben sétál, eszébe jut egy emléke Mariannáról.

A lány története hozzávetőlegesen az elbeszélés negyedét teszi ki csupán. A vatikáni kampány azt próbálta elérni, hogy a nők az abortusz helyett szüljék meg erőszakban fogant gyermekeiket, döntsenek igaz keresztényként.

Grudziński a kampány hatására írta novelláját. Katolikus volt, de ekkor először szembeszállt az egyházzal, mert nem értett egyet állásfoglalásukkal. Az „Áldott szent asszony” olyan mű, amely irodalmilag dolgoz fel olyasmit, ami a saját korában, életében történik.