Főkép

Utalva a banda egyik lemezcímére (Icon), ikonikus zenekart láthatott az a nagyszámú érdeklődő, aki felkereste a budai Zöld Pardon kerthelyiségét.
Mi szerencsések voltunk, hiszen a koncertet megelőző sajtótájékoztatón is részt vettünk, ezáltal nem csupán több időt tölthettük a zenekar megjelent tagjaival, de páran időben elkezdhették az alkoholizálást, aminek persze az est folyamán csúnya vége lett.

Részemről az alkoholmentes mojito tette elviselhetővé az árnyas szeparéban töltött jó másfél órás várakozást, ami persze megérte, hiszen Nick Holmes (ének) és Aaron Aedy (gitár) készségesen válaszolt az összegyűlt sajtósok kérdéseire.
Félig civilben (mikrofon és hangszer nélkül) nagyon szimpatikusak voltak, mosolyogtak és a közepesen idétlen kérdésekre is értelmesen reagáltak. Ha minden jól megy, akkor az itt elhangzottakat hamarosan közreadjuk.

Aztán felálltunk, átsétáltunk a kerthelyiségbe és vártuk a kezdést. Közben meg csak gyűlt a tömeg, elvégre a fővárosban kettő darab százasért élőben jelenleg sehol sem láthatunk menő külföldi metalbandát.
Számomra meglepő módon a közönség nem csupán azokból állt, akik akkor voltak fiatalok, amikor az Icon és a Draconian Times kijött, hanem tizen-huszonéves „tinikből” is.

Kánikula lévén a megfontoltabbak nyáriasan öltöztek, de volt pár bakancsos, darker-gothic cuccokban divatozó egyén (pár csajszi kimondottan mókás látványt nyújtott – bár ez a vélemény gondolom kölcsönös volt).
Aztán még majdnem nappali világosságnál (este fél kilenc) színpadra lépett a Paradise Lost, és a „The Enemy” női énekével (az összes effekt és kiegészítés playbackről ment) elkezdődött a program.

Az hamar kiderült, hogy a hangosítás ezúttal sem áll a helyzet magaslatán. A lábdob hangja eltűnt valahol a keverőpulton, továbbá nekem hiányoztak a magas hangok, és az éneket is előbbre tolhatták volna.
Az már évekkel ezelőtt kiderült számomra (egy hasonlóan korai kezdetű szigetes fellépés alkalmával), hogy a napfény nem igazán tesz jót ennek a zenének. Kell némi sötétség, ami eltompítja a körvonalakat, merengésre késztet, egyszóval fokozza a befogadást.

Mindezen hátrányok ellenére azt kell mondjam, jó volt ez a majd másfél órás koncert, mivel az életmű legjobb számait hallhattuk (1993-2008 közötti lemezekről), az „Embers Fire” és a „Requiem” között minden elhangzott, ami szívemnek kedves.

A gitárosok szemlátomást élvezték a zenét, Aaron Aedy feje majd leesett a helyéről, annyira bólogatott, a dobossal semmi pénzért nem cseréltem volna ebben a melegben, egyedül Holmes fellépésén érződött a gothic hangulat.
A közönség önfeledten engedelmeskedett minden, a színpadról érkező felszólításnak, emeltük kezeinket, ugráltunk és persze majd mindenki kurjászta a szövegeket – érezhető volt, a jelenlévők többsége jól ismeri a PL lemezeket.

Ilyen hangulatban aztán hamar végére is értünk a programnak, majd egy rövid ráadást leszámítva („Never For The Dammed”, „Erased” és „Say Just Words”) követően végleg távoztak a zenészek.

A szép számban összegyűlt szerkesztőség pedig arra az álláspontra helyezkedett, hogy senki sem megy haza boldogan, de ez az állapot teljesen természetes gothic zene hallgatása után. Az elmúlás fájdalma elkísért bennünket, amit csak a ki tudja mikor esedékes következő PL koncert reménye enyhít.