Főkép

Itt ez a fura finn könyv, ami ráadásul nem is tetszett. Ez persze nem véletlen, ugyanis tartalma miatt az olvasók egy része – hozzám hasonlóan – nem tud mit kezdeni vele. Hannu Mäkelä (született 1943. augusztus 18.) ugyanis az édesanyja halálát megelőző és követő hónapok krónikáját vetette papírra százhatvan oldalon.

Az egész rettentő mód személyes, tele belső utalásokkal, felkavaró emlékezésekkel gyerekkorára, a múltra; ezért aztán nem csoda, ha akkori lelkiállapota zaklatott, töredezett naplót eredményez. Ugyanis Hannu (foglalkozására nézve író) belső kényszertől hajtva naplót vezet, majd négy hónapon át leírva mindent, ami a kórházi szobában elhangzik, vagy lejegyzésre fontosnak ítéltetett.

Hamar kiderül róla, hogy egyáltalán nincs felkészülve anyja távozására, tudatos énje tisztában van az elmúlás elkerülhetetlenségével, de egészen más tészta nap mint nap látni a testi-lelki leépülést. Főként ez utóbbi feldolgozhatatlan számára.

És így lesz ezzel az olvasók többsége is.

Igazából azok fogják átérezni a leírtakat, akik már elvesztették valamelyik szülőjüket. Számukra lesz egyszerre fájdalmas (elvégre újra felidéződik bennük bánatuk), és talán vigasz is kissé a könyv, elvégre az elkerülhetetlent egyszer muszáj elfogadnunk, tartson bár évekig, mire eljutunk odáig.

Mivel azonban életünket nem a szamuráj busidó vezérli, nem állunk minden pillanatban készen a halálra, miként hozzátartozóink halálára sem vagyunk felkészülve. Valamikor azonban el kell fogadnunk az elmúlás kikerülhetetlenségét.

Nem is tudom, mikor és hol kéne kezdeni az erre való felkészítést – sem túl korán, sem túl későn nem érdemes. A lényeg úgyis az, hogy akit szeretünk, aki fontos számunkra, az velünk marad, emlékezni fogunk rá, a többi pedig örökre elvész.

Miként ez utóbbit Mäkelä megfogalmazza édesanyjának telefonszámlistája kapcsán:
„Néhány ismerős név, és számomra teljesen ismeretlenek is, mint Siltala Martta, aki Tamperében lakott, a Näsijärvi utcában. A nővérem úgy tudja, hogy ő anya évfolyamtársa volt a tanítóképzőben. A neve után anya keze egy apró, reszketeg keresztet rajzolt. Talán anya neve mellé is egy ilyen, többletjel került valamelyik kortársának a keze nyomán, egy kortársától, akinek nevét és az anyához fűződő kapcsolatát én adtam át az enyészetnek.”