Főkép

Tévedés lenne azt hinni, hogy Jonathan Lethem kizárólag Amerikai amnézia című regényében hárfázik az olvasók idegein, hiszen időrendben ötödikként megjelent, krimiként induló, de annál azért többet nyújtó regénye, az Árva Brooklyn sem a könnyen fogyasztható darabok közé tartozik.

A történet főszereplője, narrátora Lionel Essrog, aki Tourette-kórban szenved, és ez meghatározza viszonyát a világhoz. Hogy mi az a Tourette-kór? Gyakorlatilag a környezet számára hosszú távon elviselhetetlen beszédkényszert jelent, ami általában értelmetlen szófacsarásban, hangosan kimondott gondolatokban, valamint kényszeres rángatózásban nyilvánul meg.

Az olasz Frank Minnát egy üzleti tárgyalás közben megkéselik. Csúful bepalizták, s hiába voltak a közelben az emberei, már nem tudták megmenteni. Viszont elkeseredésükben nyomozni kezdenek, s miközben egyre jobban összekuszálódnak az ügy szálai, időnként felbukkan a múlt. Minna fiai (ez csupán a becenevük) hamar rájönnek, hogy a háttérben valami sokkal komolyabbról van szó, mint amivel eddig ők foglalkoztak. Még az sem világos számukra, hogy milyen hatalmi csoportosulás áll a történések mögött. Ennek fényében érthető, ha például a gyilkossági ügyben hivatalból nyomozó detektív szeretne nagy ívben kimaradni az egészből.

Az „árvák” megpróbálnak önerőből az ügy végére járni, de úgy tűnik, egyedül Lionel az, aki valóban bosszút akar állni (az igazságot meghagyja másnak). Közben mindenféle csúfság derül ki a megboldogult főnök feleségéről, lehetséges utódjáról, a főnök főnökeiről, és még számos szereplőről. De Lionel túlságosan hülye ahhoz, hogy időben abbahagyja a kérdezősködést. Hiába dobják ki épületekből, ütik le egy sikátorban, ő megszállottként megy tovább (mint egy klasszikus magándetektív).

Kicsit zavarban vagyok, s még mindig zsong a fejem Lioneltől. Úgy vélem ezzel mindenki így lesz, aki elolvassa a könyvet, mivel az írónak szokatlanul eredeti stílusa van, amit nem lehet egyik oldalról a másikra megszeretni.


Képletesen szólva egy hadaró emberhez hasonlít, akihez kell pár perc, mire megértjük. Ezt a körülményt leszámítva a történet remek, amolyan szépirodalmi beütésű modern krimi; Lionel figurája nem ok nélkül kísérti egy ideje a műfajt. Ráadásul a regényből 2019-ben film is készült Edward Norton rendezésében és főszereplésével – biztos vagyok benne, hogy megnézni is egészen különleges élmény lesz.