FőképNéhány hónappal ezelőtt megjelent a regénysorozat újabb darabja, melynek elején Dexter barátunknak még csupán egy gyilkos hajlamú pedofil és rejtélyes társa okoz fejtörést, ám később igencsak megsokasodnak megoldásra váró problémái. Merthogy akad valaki, mégpedig a rendőrség kötelékéből, aki nem veszi be Dexter tökéletes műember álcáját. Aki valahol a lelke mélyén érzi, hogy barátunk igazából egy szörnyeteg, még ha sokszor közelebb is áll az őszinteség, az igazság és Amerika hagyományos értékeihez, mint sokan mások. Aki érzi, de nem tudja, hogy Dexter nem azokat a szabályokat tekinti mérvadónak, amit bármely más ember. Éppen ezért furcsa paradoxon, hogy Dexter éppen azokra vadászik, és azokat tünteti el kicsi, gondosan becsomagolt zsákokban, akik nem tartják be a szabályokat. Azokra, akik ártatlanokra vadásznak.

Ám – mint ahogy arra már utaltam – porszem került a gondosan felépített rendszerbe. A porszem neve pedig Doakes őrmester, akire Dexter barátunk úgy tekint, mint az ő személyes ősellenségére. Hiszen minden szuperhősnek kell hogy legyen egy ilyenje. Legalábbis Dexter szerint. És emiatt a porszem miatt a Sötét Utas kénytelen háttérbe vonulni, és tehetetlenül nézni, ahogy Dexter egyre mélyebbre süllyed a normális, ám számára rendkívül unalmas életbe: barátnő, gyerekek, tévézés, sör. Annyira unalmas ez az egész, hogy a Hátsó Ülésen üldögélő Sötét Utas is lassan horkolni kezd. Mi több, Dexter is szinte kétségbeesetten veszi tudomásul, hogy lassan de biztosan normálissá válik.

Mindezt azért, mert Doakes őrmesternek volt egy megérzése vele kapcsolatban. Következésképpen Doakes őrmestert el kéne távolítani. Csakhogy Dexter furcsa szabályai szerint vele nincs semmi probléma, csupán átmeneti zavaró tényező, ezért nem halhat erőszakos halált az ő dolgos kezei által. De akkor hogyan lehet megszabadulni tőle egyszer s mindenkorra? De legalábbis annyi időre, amíg a Sötét Utas kinyújtóztatja elgémberedett tagjait… És itt jön a képbe a sors, ezúttal egy különösen kegyetlen gyilkos személyében. Akinek műve először még Dextert is meghökkentette, ám ennek ellenére elismeréssel kellett adóznia a gondos, tiszta sebészi munkának. Aminek eredményeként a tett helyszínén egy még élő emberi torzó maradt. Egy emberi test, amiről minden le volt vágva, amit le lehetett vágni, hogy utána csak egy arc maradjon a letisztult torzón. Csoda hát, ha Dexter lelke legmélyén elkezdett növekedni először a fekete kíváncsiság, majd a második ilyen élő torzó megtalálása után a vadászösztön?

A lineárisan haladó történet az előző részhez képest sajnos semmiféle igazán érdekes újdonsággal nem szolgál. Sőt, aki olvasta az első részt, az elején talán kicsit unatkozni is fog. Bár nem biztos, mert ha nem a történésekre, hanem a szövegre figyel, észre fog venni egy-két olyan beszólást, ami éri a pénzt. Ugyan Dexter megalo- és egomániája mit sem csökkent, a szavai nyomán kibontakozó történetben mégis ő az, akit a messzemenőkig megkedvelünk, akivel sokszor teljes mértékben egyetértünk, akinek minden porcikánkkal szurkolunk. Bár azért mi (legalábbis remélem) teljesen tisztában vagyunk azzal az erkölcsi dilemmával, amivel ez az egész jár. A szerzővel viszont komoly problémáim vannak. Olyan, mintha nem a történetre, hanem az elbeszélés módjára helyezte volna a hangsúlyt. Amivel alapban nem is lenne probléma, de ebben a műfajban ez nem mindig szerencsés választás. De az is lehet, hogy csak a bevezetés-tárgyalás-befejezés arányai csúsztak el kissé. Nem tudom. Csak remélhetem, hogy a harmadik rész segít eldönteni…

Kapcsolódó írás:Interjú: Jeff Lindsay - 2011. nyár

Részlet a regényből