Főkép

A politikai napilapokat, ahogy a komolyabb (értsd: nem női, nem férfi) magazinokat is, lassan a kihalófélben lévő fajokhoz sorolhatjuk. Voltaképp magam is egyre ritkábban veszek kézbe igazi, nyomtatott sajtóterméket, hiszen az internetes újságok gyorsabban, gyakrabban is frissülnek, és az egyszer már beleinvesztált havi pénzeken kívül ráadásul többet nem kell fizetni értük.

Mégis, minden szerdán felmarkolok egy Népszabadságot, hogy - ha másra nem is jut időm, bár mindig igyekszem kihasználni az alkalmat - legalább Uj Péter heti tárcáját elolvassam benne. Mert a tárca felülemelkedik a napi újságíráson, a hírdömping közötti válogatás egyhangúságán, és egy kevéske szépirodalommal ajándékoz meg, hiába aktualizált a tartalom.

És a szépirodalom bizony papírt, kézbefogást kíván.

A tárca ráadásul Magyarországon nem hagyománytalan műfaj. Egykori művelői között említhetnénk Karinthy Frigyes vagy Heltai Jenő nevét, a (poszt)modernebbek közül pedig Esterházy Péter alkotott párflekkes formában igazán nagyot. No meg Parti Nagy Lajos, aki azért nem felejt el hivatkozni a maga nemében úttörő elődre, s köszönetet mondani neki, amiért kötetbe szedve összegző, érvényes múlt-korképet adott (és épp a rendszerváltásról) velős, helyezett írásaival.

Ám Parti Nagy Lajos, Esterházyval szemben, nem sokat politizál. Amikor ellenben igen, akkor kénytelenek vagyunk rádöbbenni, hogy a nemzeti önsorsrontás nem tegnapelőtt kezdődött, hanem alig két esztendővel a régi rend bukása után. Hogy a márciustizenötödikék elsikkasztása, szétbarmolása, giccsbe-torzba fordítása nem tavalyi fejlemény, hanem már tizenhat évvel ezelőtt bőszen folyt.

Persze emlékezhetnénk rá, mivel itt (ott) voltunk, bosszankodtunk, fejünket fogtuk, de a friss élmények lefedték, már-már kitörölték az akkori emlékeket. De Parti Nagy írásaiból ismét elevenen bújnak elő a régi eszmehamisítások (a hamis, azóta is ártó eszmék, nyelvi tematizálás) rút szellem-képei. Már csak ezért érdemes el(újra?)olvasni a másodjára kiadott kötetet.

Pedig mindez elenyésző, kicsiny hányad a meghatározó zömhöz képest. Ezek az egybegyűjtött elmélkedések ugyanis valójukat tekintve nem szólnak semmiről. Vagyis szólnak, de csak (csak!, micsoda ostobaság) a nyelvről, a szövegről, az írásról: önmagukról.

Lehet talán nem élvezni Parti Nagy eleven, a régit a legújabbal, no meg a zseniális (nagy szó, de néha jó kimondani) költői lelemény (másutt talán elfogadhatatlan) szüleményeivel keverő stílusát? Lehet nem elámulni a meghökkentő szókapcsolatokon, nem belefeledkezni a Balaton körüli települések neveiből alkotott mint-a-nyelvbe? Lehetséges egyáltalán nem hosszasan csámcsogni magunkban a nyelvi ínyencségeken?

Szerintem nem lehet.

És aki olvasott már Parti Nagy Lajost, ismeri egészen unikális nyelvmegújító technikáját, csak egyetérthet velem. Aki pedig még nem tette, épp itt az ideje, hogy - persze nem feltétlenül egy szuszra, az egészet ó-értelmiségi módra pohár unicumként legurítva - végigolvassa ezt a soványkának még véletlenül, semmilyen értelemben sem nevezhető kötetet.