FőképAmikor a tévéképernyőn néztem, még csak éreztem, de nem tudhattam, hogy 2001. szeptember 11-én történelmet írtunk. Az azóta eltelt hat és fél év gyökeres változást hozott a világ sorsában és az emberi gondolkodásban.
A szigorúbb (és tegyük hozzá, teljesen értelmetlen látszatintézkedésnek számító) repülőtéri ellenőrzésektől elkezdve, az idegengyűlölet még nagyobb térhódításán át (mert azért nem mondhatom, hogy eddig híján lettünk volna bárhol a világon) egészen a hagymázas összeesküvés-elméletekig számos „kármentő” akció indult biztonságérzetünk fenntartására.

Hogy ezek milyen sikerrel jártak, az egy más kérdés, és nem ennek a recenziónak a feladata megválaszolni.
Az viszont tény, hogy most fundamentalizmus feszül fundamentalizmusnak, és a jelenleg is folyó „keresztes háború” (© by George W. Bush) és a vele járó közbeszéd az emberi különbségek elfogadását csak hátráltatja.
Ebben a környezetben próbálja Mohsin Hamid megfogalmazni, milyen volt pakisztániként megélni az Egyesült Államok elleni támadást és az utána következő hazafiaskodó, háborúra készülő légkört.

A könyv központi alakja a pakisztáni Changez, aki egy felső-középosztálybeli lahori család kiválóan tanuló gyermekeként ösztöndíjat szerez a Princetonra.
Az egyetemi évek alatt is színötös hallgatót végül felkarolja egy vállalatértékelő és kármentő cég, az Underwood Samson.
Szintén az egyetemen ismerkedik meg Ericával, a New York-i elit egyik visszahúzódó üdvöskéjével, és már-már kölcsönössé válna a szerelem, amikor kiderül, hogy Erica néhány éve elhunyt fiúját, Christ gyászolja még mindig.

Erica egyre fokozódó önmarcangolásával, őrületével és öngyilkossági kísérletével egy időben Changez azt veszi észre, hogy már nem látják szívesen újdonsült hazájában. Az USA által kitaníttatott pénzügyi janicsártól egyre többen fordulnak el, érzéketlenek a gondjai iránt, sőt, a pokolba kívánják, ráadásul, ami még rosszabb, arabnak nézik.

Eközben az Egyesült Államok Afganisztánt bombázza, egy olyan országot, mely „Pakisztán szomszédja, a barátunk”, és Changez egy ideig még kelleti magát, de aztán veszi a sátorfáját, és hazamegy a háborút közelebbről is megtapasztaló családjához.
Egyik délután egy fáradt, üldözött tekintetű amerikait vesz a szárnya alá, hogy segítséget nyújtson egy pohár finom tea felkutatásában, és eközben elmesélhesse viszontagságos életét.

Mohsin Hamid könyvét magyarra ültetni minden bizonnyal nehéz munka volt. Kétségtelen, hogy Varró Zsuzsának sok dilemmával kellett szembenéznie, hiszen nyelvek között tolmácsolni, elveszett jelentések után kutatni, az eredetit visszaadni a lehetetlennel határos feladat.
Azonban ez a fordítás bőven hagy kívánni valót maga után. Hogy miért, azt azonnal kifejtem.

Történetünk főhőse az angol eredetiben és a magyar fordításban is Changez, akinek már a puszta neve is rettenetes próbatétel elé állítja a fordítót, hiszen a Changez név egyfelől a Dzsingiz kán urdu átirata, angolul azonban ugyanezt a nevet úgy is ejtjük, ahogy a changes, „változások” szót.
Fonetikusan írjuk át, vagy találjunk egy keleties hangzású beszélő nevet? Az eredeti név meghagyása ebben az esetben nem ad hozzá a magyar olvasásélményhez, sőt, inkább elvesz az eredeti szöveg jelentéséből.

Ehhez hasonló az Underwood Samson vállalat jelmondata, a „Koncentrálj az alapokra!”, ami az angol szövegben így hangzik: „Focus on the fundamentals!”, ezzel pedig egyszerre adja meg a regény kulcsát és egy gyümölcsöző olvasási stratégiát is.
Figyeljünk hát a fundamentalistákra, és hogy milyenek is ők. Kétkedőek? Nem biztos.

Az eredeti címben a reluctant semmi esetre sem jelent kétkedőt, pontosabb fordítás volna a „vonakodó”. Sőt, sarkított helyzetben akár a „kelletlen”-t, vagy a „visszahúzódó”-t is könnyebben elfogadtam volna.
Ugyanis így a könyv félrevezet. Nem arról van szó, hogy Changez kételkedne csalódásából fakadó dühében vagy haragjában, sőt, megkockáztatnám, hogy nem is a düh, vagy a harag vezette oda, hogy hangot adjon elégedetlenségének, és Pakisztánba húzódjon vissza.

Az idő, a kor is szimbolikus: az Amerikai Álom hamisságának felismerése, a Pearl Harbor óta tartó sérthetetlenség hitének és ikerpárjának, a gazdasági siker mindenek felett valóságának romba dőlése készteti inkább haza. A tapasztalás dala, a felnőtté válás, ha úgy tetszik.

De akkor ki kételkedik és húzódik vissza? A keménykezű, de Changezt végig támogató vállalatvezető? Csak mellékszereplő.
Erica? Ennek a jóravaló lánynak tulajdonképpen nem volna más baja, csak a halott barátját nem tudja elereszteni, és Changezzel is csak úgy tud szerelmeskedni, hogy Erica lehunyt lelki szemével Christ látja benne.
De Changez maga ajánlja fel, hogy felveszi Chris álarcát, és az ő képében magába is fogadja Erica. Igaz, ez az a végzetes lépés, ami az őrültek házába taszítja a lányt, de nem pusztán idő kérdése volt-e ez már idáig is?

Akkor ki? Csak a könyv lerakása után tűnt fel nekem, Changez egész könyvet felölelő, egyes szám első személyű monológja mennyire tolakodó, helyenként öncélú, és hogy milyen zavaró amerikai vendégének szótlansága.
Mondanivalójára csak Changez reakciójából következtethetünk.

Annyira belemelegedett saját történetének mesélésébe, saját keserű nyomorába, kiábrándultságába annyira beletemetkezett, hogy az egyik felismerésből a másik hamis illúzióba esik.
Vagy éppen az utolsó sorban, az amerikai mellényzsebéből csupán egy pillanatra felcsillanó fémes ragyogás tudatában, amolyan modern Seherezádéként próbálta meg elmesélni allegorikus történetét Am-Ericáról?

Iszlám-e ez a vonakodó fundamentalizmus, vagy keresztény? Egészséges-e az a vallásos rajongás, ami a halott Chrishez láncolja Ericát? Melyikünk tévelyeg nagyobb vakhitben, és van-e még kiút az általunk teremtett mocsokból?
Sok más mellett ezekre a kérdésekre is felhívja a figyelmet Mohsin Hamid allegorikus regénye, mely egyszerű és demagóg válaszok nélkül tesz kísérletet egy megroppant birodalom delíriumának megrajzolására.