FőképEz is jóval terjedelmesebb az egészségesnél – gondoltam miközben kézbe vettem a durván négyujjnyi vastag kötetet. Ráadásul miután kinyitottam, elhűlve fedeztem fel a keskenyített betűket, ami további terjedelemnövekedést jelent.

Vajon mit talált ki DeMille, ami ennyi oldalon fér el? Elvégre rá nem jellemző az aprólékos szőrszálhasogatás, tájleírás és lelki rezdülések boncolgatása; a krimi / thriller határán mozgó történeteire a szellemes párbeszédek, eredeti alapötletek és az ebből következő izgalmas cselekmények jellemzőek.

Miután bátorságot öntöttem magamba, nekivágtam, és az első száz oldal után úgy éreztem, mintha a Kémek iskolája sztoriját olvasnám, kicsit keletebbre helyezve: rendőrállam, kommunisták, idegenben tévelygő amerikai „turista”.

Száz oldallal később rájöttem, hogy mindez csak véletlen egybeesés, Nelson DeMille (született: 1943. augusztus 23.) ismét valami egyedit hozott össze.

Vietnámról már írt könyvet (Becsületszó), de úgy tűnik, az 1968-ban átélt háborús év emléke még mindig nyomasztja. Számomra legalábbis úgy tűnik, mivel a regényben ábrázolt veteránok érzései, gondolatai túlságosan is személyesek, életszerűek.

Miként reagál a volt gyalogos, ha visszatérve a negyven évvel korábbi harcmezőkre, találkozik az időközben civillé visszavedlett hajdani szövetségeseivel és ellenfeleivel? Meddig marad meg a gyűlölet, mikortól beszélhetünk megbékélésről? Ki követett el nagyobb bűnt, az amerikaiak vagy a vietnámiak?
Léteznek egyáltalán válaszok ezekre a kérdésekre? Az egyénnek vagy a politikusoknak kell válaszolniuk rájuk?

De tovább megyek: a világméretűvé duzzasztott kereskedelem és tőkekihelyezés idején meddig lehet ápolni az országok közötti ellenségeskedést? Utáljuk Kínát, de vegye meg a gyapjúnkat és olajunkat? Vietnám vörös, de adja el ásványkincsét és nyissa meg kikötőit? Hogy is van ez?

Nem folytatom tovább, talán ennyiből is kiviláglik, hogy a Visszatérés Vietnamba sűrű könyv. Titkosszolgálat, globális politika keveredik benne múltidézéssel, veteránokkal, szerelemmel – s nem utolsó sorban gyilkossággal.
Ami igaz, hogy még 1968-ban történt, de az amerikai hadsereg Bűnügyi Nyomozóhivatalában úgy vélik, az efféle tett sosem évül el, pláne ha a hadsereg egyenruháját viselte az elkövető.

Így aztán előrántják a feláldozható balekot (Paul Brenner), aki A tábornok lánya című kötetben már bizonyította tehetségét, aminek köszönhetően idő előtt nyugdíjazták. Most legalább akkora trutyiba rángatják bele, és ezúttal még az élete is veszélybe kerülhet.

Mit mondjak még? DeMille semmit sem felejtett abból, amiért eddig szerettük. Jelen könyve – ami terjedelmessége ellenére sincs túlírva – méltán lett második a New York Times bestseller listáján.