FőképNégy Oscar-díj, az már csak jelent valamit, még akkor is, ha a film nyerte, nem a könyv - gondoltam belenézek. Ha másért nem, hát a borítón elkövetett nyelvújításért. A „Regénysiker és filmsiker!” szlogen első tagja némi meglepetést jelentett, mert idáig úgy tudtam, az ilyesmit könyvsikernek szokás hívni, és (néhány kivételtől eltekintve) a Google is jóformán csak a regényt recenzáló oldalakat hozta be.

Hogy miért lovagolok ilyen apróságokon? Mert a könyv olvasása során is végig szüksége lesz figyelme fenntartására, az apró, odavetettségükben ütő sorok észrevételére annak, aki belekezd a Nem vénnek való vidékbe. Cormac McCarthy az utóbbi húsz évben már amerikai trendnek számító, lecsupaszított, minimalista nyelven beszéli el a vietnami háború mai napig tartó hatását az Egyesült Államok népére. Kétségtelenül olyan trauma ez, mely megváltoztatta az amerikai gondolkodást és nyelvhasználatot egyaránt.

A poszttraumatikus stresszbetegség, vagy rövidebb nevén PTSD, bár korábban is ismert tünetegyüttes volt, igazán csak Vietnam után került a köztudatba. A háborús őrület feldolgozása, a hippikorszak vége, az értelmetlen mészárlások, a politikai elit magánjátszmái, a liberális tüntetők és egyetemisták sokáig figyelmen kívül hagyott háborúellenes jelszavai, és végül a tökéletes vereség együttesen olyan érzékeny sebet hagyott az Államokon, amit még nem sikerült begyógyítani.

A vietnami veteránokat a mai napig keserű, drogfogyasztó, a társadalomba visszailleszkedni képtelen, olykor hajléktalanná, olykor meg hontalanná váló embermaradványokként ábrázolják, és a sztereotipikus képet McCarthynak sem sikerül túllépnie. Bár a hazatérő katonákat legalább annyira megvetették, mint a háborút eszkaláló Lyndon B. Johnsont és az utána következő Richard M. Nixont, a heves érzelmek elhaltával egyre jelentősebb teret kapott a kiégett veteránok lelki világának vizsgálata, a Vietnamban tapasztalt szenvedés hatása az emberekre. Ennek a folyamatnak a vége a szociopata Anton Chigurh, a ’nami veterán Llewelyn Moss és a második világháború nem kevésbé szörnyű időszakát első kézből megtapasztaló seriff, Ed Tom Bell drámája. A regény három fő alakja egy, a mexikói határszélen félresikerült heroincsempész-akció révén kerül kapcsolatba.

Moss vadászat közben egy alvilági leszámolás záró képére bukkan, és a hullahegyek közül egyetlen, vérrel áztatott mexikói az, aki még el tud támolyogni a helyszínről. Moss megpillantja az összetűzés okát: egy hatalmas zacskó pénzt és nem kevesebb heroint. Előbbit magához véve elindul a délszaki pusztaságba, hátha éppen most mosolygott rá a szerencse. Hát nem… A balszerencse pedig Anton Chigurh képében ölt testet; a démonikus igazságszolgáltatás figurájában, akinek lételeme a gyilkosság. Az erkölcseit már régen maga mögött hagyó bérgyilkos pusztító ereje teremti meg, és a regény végéig fenn is tartja azt az értetlenséget és zsigeri félelmet szülő, feszült kegyetlenséget, amely csak egy felbérelt halálosztó sajátja lehet.

A harmadik alak, a második világháborút is megjárt Bell seriff a bűntények felderítésével kerül a képbe, és elméletileg a regény erkölcsi tanulságait volna hivatott levonni. Azonban McCarthy írói képességeit dicséri, hogy az irracionális vérengzéssel szembehelyezve a seriff világháborús élményei - egy bölcs megfutamodás, mely akár haditörvényszék elé is juttathatta az embert - szinte már gyerekes számháborúnak tűnnek. A kortárs amerikai író ezzel a földhözragadt, egyszerű nyelvvel nagyon pontos diagnózist ad a déli államok lakóinak jelenlegi lelkiállapotáról. Mivel Tennessee-ben nevelkedett, Cormac McCarthy tisztában van a Biblia-övezetben élő, konzervatív gondolkodású, a naivitásig egyszerű emberek világával, akik az erkölcsi jó és rossz dolgában tévedhetetlennek hiszik magukat, de nem képesek mit kezdeni a vietnami háború okozta sokkal és a megváltozott világgal.

Természetesen magam sem tartom a sorozatgyilkosságot elfogadható megoldásnak (sőt!), de vitathatatlan, hogy egyes szám-első személyű, a történet sodrába közbeszúrt monológjaival Bell seriff személyében egy olyan ember képét rajzolja meg az író, aki egy működésképtelen világra próbál meg működésképtelen gyógyírt nyújtani. Bart István fordítása is jól tükrözi az eredeti mű eszköztelen nyelvhasználatát, de rettentően sajnáltam, hogy a fordító vagy a szerkesztő az angol változatban hellyel-közzel szereplő vesszők mindegyikét száműzte. Ezzel olyan szóáradatot hozott létre, mely nemhogy megkönnyíti, de egyenesen hátráltatja az olvasót. Aztán egyszer ráérez a dzsesszes ütemváltásokra épülő tempóra, amiben McCarthy prózája élvezhető lesz még a fordításban is. Tulajdonképpen a vesszők hiánya csak apróbb kellemetlenség a mű élvezetében.

A könyvet egész biztosan fele ilyen vastag kiadásban is meg lehetett volna jelentetni, így nem tudom, a másfeles sorközök mi célt szolgáltak. A szellős szedés miatt jó négy óra alatt figyelmesen elolvasható a regény, azonban e négy óra alatt olyan szellemvasút-túrán vehetünk részt az Egyesült Államok lelkének legmélyebb bugyraiba, amit - a vietnami eseményekhez hasonlóan - nehéz kiheverni, elfelejteni pedig lehetetlen.