Főkép„Férfi és nő. Hogy érthetnék meg egymást? Hisz mind a kettő mást akar - a férfi a nőt, a nő a férfit” – szól Karinthy Frigyes már-már közhely számba menő, de igen találó mondása.

Modern társadalmunkban fokozatosan összemosódnak az egykoron tipikusnak vélt női és férfi szerepek. Kimondatlan elvárás az élet minden területén, hogy a két nem képviselői szinte szavak nélkül is megértsék egymást, hasonlóképpen gondolkozzanak, cselekedjenek.

Mindazonáltal az évszázadok során rögzült viselkedésformák és a természetes biológiai különbségek ellen senki sem lázadhat fel.

Nem véletlen tehát, hogy a nemek harca az irodalom egyik legkedveltebb témája maradt, hiszen bármilyen gyorsasággal is változik a körülöttünk lévő világ, még mindig van jó néhány olyan biológiai tényszerűség, amit szerencsére nem tudtunk számottevően átalakítani.

Bizonyos helyzetekben továbbra is csakis a nőknek, másokban pedig a férfiaknak kell helyt állniuk. Nyilvánvaló az is, hogy biológiai különbözőségünk következményeként teljességgel eltérő lelki és fizikai folyamatoknak vagyunk életünk során kitéve.

Ily módon akár elfogadjuk akár nem, a nők és a férfiak továbbra is a nemi ellentétek rabjai, és ennek megfelelően Molnár Ferenc novelláskötete egy, soha el nem évülő, örökzöld, napjainkban is aktuális problémakör aspektusait mutatja be.
Rövid történetei a szerelem, házasság különböző fázisait, leginkább a hűtlenség, a csalódás, a viszonzatlan szenvedély jelenségeit járják körül.

Itt a kultúrtörténet egy közismert darabját említeném: Verdi Rigolettójában a mantuai herceg „Az asszony ingatag” kezdetű dalát.
Teszem ezt azért, mert Molnár novelláinak olvasása közben végig ez a csapodár herceg járt a fejemben, aki miután csak a szemünk láttára négy, szilárd erkölcsű lányt tett tökéletesen bolonddá, oly módon, hogy azok közül egy még az életét is áldozta érte, nem által hosszasan énekelni a női megbízhatatlanságról, csalfaságról.

Valahogy picit ezt a részlehajlást érzem Molnár írásainak olvasása közben, mintha, bár van szó férfiárulásról is, a női hazugságok, titkok, előtérbe kerültek volna, és a férfiúi szilárd, tiszta jellem meglétét az író sok helyen axiómaként kezelné.

Mindazonáltal nyilvánvalóan ez a hangsúly-eltolódás adódhat abból a tényből, hogy Molnár e kötetben pontosan a női lélek rejtelmeinek, sokszínűségének rengeteg szimpátiával történő felvázolására törekszik (mint, ahogy azt teszi a legtöbb színdarabjában, kisregényében).

Történetei egyszerűek, mégis magával ragadó, habkönnyű stílusgyakorlatok, amelyekben fontos szerephez jut a párbeszéd, a nők és férfiak közötti eszmecsere. Némelyik novella színdarab részletként is funkcionál, egy-egy színpadi jelenetet rögzít.

Bár a novellák lezárása gyakran túlságosan moralizálóra sikerült, könnyed, kellemes élményt hagynak az olvasóban a kötet írásai, megidézik a múlt század magyar kupléinak egyszerre szentimentális, szomorkás, és mégis felemelő hangulatát, és napfényt csempésznek a hideg februári mindennapjainkba.